Szigetelőszalaggal a falra ragasztottak egy banánt: hatmillió dollárért azonnal lecsapott rá egy „műgyűjtő”
Újra kitett magáért a világhírű olasz művész.
A Karátson-féle „egyben látás”, az azóta ezerszer kisajátított és megcsúfolt „zöldgondolat” soha nem volt időszerűbb. Győrffy Ákos írása.
Győrffy Ákos írása a Mandiner hetilapban
Azt a holdbéli tájat soha nem lehet elfelejteni. A Nagymarosnál megkezdett, majd otthagyott és később szétszedett gátat. Nem mintha gyerekként ne tetszett volna. Sokat jártam oda a haverjaimmal. Azt már akkoriban is hallottam, hogy sokaknak nem tetszik, amit a Dunával műveltek. De olyasmiket is hallottam, hogy jól van ez így, és mostantól ingyen lesz az áram. De tizenkét-tizenhárom éves gyerekként a fene se törődött az egésszel.
Mindez most egy könyv kapcsán jutott eszembe. Lányi András írt egy könyvet.
Karátson Gáborról, az író-képzőművész-filozófusról, akit a legtöbben talán a bős–nagymarosi vízlépcső kapcsán ismernek, és aki a Duna Kör egyik alapítója volt.
De ez a könyv nemcsak Karátson Gáborról szól,
Karátson sok mindennel foglalkozott, írt esszéket és regényeket, festett, fordított. Semmit nem csinált fél gőzzel, a Duna ügye pedig a legmélyebbről érintette. Tágasan gondolkodott, a szellemit nem választotta el a természetitől. Számára az értelmiségi lét, a művészlét nem csupán azt jelentette, hogy elvagyunk a magunk kis köreiben, legendás házibulikon osztjuk az észt, és közben a magunk kis érvényesülésén kívül a világon semmi nem foglalkoztat minket.
A Kelet kultúrája már gyerekkorában nagy hatással volt rá. Édesanyjától 1944 karácsonyára kapott egy albumot, amelyben régi kínai metszetek reprodukciói voltak. Ez már önmagában rendhagyó ajándék. Úgy tűnik, édesanyja – akit néhány héttel később megölt egy eltévedt repeszdarab – valahogy előre megérezte fia buddhizmus és taoizmus iránti érzékenységét.
A forradalom transzcendens élménye, majd a rá következő szürke és reménytelen évtizedek alatt a befelé élés, a lelki és szellemi tájak bejárása, nagyjából ez volt Karátson életének tengelye.
És persze a Duna, a teremtett világ szépsége fölötti szakadatlan csodálkozás.
„Én még láttam a régi természetet! Érdekelne, hogy ezt valamely fölényes intelligenciájú démon számította-e így ki? Hogy pont én járjak így; mert az még soha, egyetlen nemzedékkel nem esett meg, soha még a földtörténet folyamán, ami most velünk, hogy rövid földi életünk elmúlása a nagy természet keserves kínhalálával egybeessék…” – írja az Ulrik úr keleti utazása avagy A zsidó menyasszony című regényében.
Írói és festői életműve jelentőségéhez képest kevéssé ismert, de ebben sincs semmi meglepő. Lányi András ebben a könyvben számos érvet hoz fel amellett, hogy miért lenne érdemes mégis olvasni a műveit. De mindezt úgy teszi, hogy közben a mondatai mögött érezni, hogy ő maga sem hisz ebben igazán. Talán nem is akart mást, mint emléket állítani barátjának, de azzal a tudattal, hogy ez a fajta „hevület”, ez az érzékenység, ez a minden irányba nyitott, folyamatos szellemi készültség ma már csak igen keveseknek jelent valamit.
Ez a könyv Karátson „életművének belső összefüggéseit tárja fel”,
ahogy a fülszövegben olvasható. De miként már utaltam rá, ez csak részben igaz. Lányi András a barátról szólva óhatatlanul önmagáról is beszél, s ebben a beszédben az olvasó a kiábrándultság jegyeire ismer. A természetrombolás, az ökoszisztémák agóniája, az újra és újra fellángoló háborús konfliktusok látványa tényleg nem boldogító tapasztalat. S a természet pusztulásával együtt mintha eltűnt volna a világból egy emberi minőség is. Nevezetesen a klasszikus értelemben vett értelmiség, a nyitott, művelt, érzékeny és cselekedni képes ember. Karátson ennek a típusnak volt az egyik utolsó képviselője.
Az idei nyár megmutatta, mire számíthatunk a jövőben. Ne legyenek illúzióink.
A Karátson-féle „egyben látás”, az azóta ezerszer kisajátított és megcsúfolt „zöldgondolat” soha nem volt időszerűbb. De talán nem árt tudni, hogy a valódi zöldgondolat nem más, mint annak belátása, hogy – Karátson szavaival – „mindennek buddha-természete van”.
Az ebből adódó kérdés, amit Karátson Gábor ránk hagyott, ma talán nyugtalanítóbb, mint valaha: „hogy ha ez így van, márpedig így van, hogyan lehet a világ akkor ennyire rettenetes?”
Lányi András: Karátson Gábor. Kortárs Könyvkiadó, 2022