Vadcseresznye

A semmiben lebegek. Ez a semmi a minden. Átlátszó, üres, káprázatos. Nem tudom, mi tart meg, állandó emlékezetkiesésben, ég és föld között, félúton. Elringat a nyár, jó nekem így. Könnyű és céltalan vagyok, csak mélyvörös, feszes ruhám foszladozik itt-ott, de így is kívánatos minden villanó gömbölyűségem.

Néha felsejlik bennem egy sötét, tömör mélység láthatatlan csonthéjrejtekben. Csendjében, mint égi cseresznye, rezzenetlen fegyelemmel csüng az öröklét, s a világ kezdete óta, titokzatos háncsedényrendszereken át, minden mindennel összekapcsolódik benne. (Roncsolt farostok sűrűsége a könyv, amelyben akkor is lebben a szoknya, dobog a ló, amikor becsukva szorong a dohányszagú könyvtárszoba polcán, jobbról öles vénasszonyok cselédsorsán búsong az egyik, míg a másikban, balra, tükörben kelleti magát egy meztelen kamasz lány. Zárt, tömény, ismeretlen tartalom. Vajon ha megnyitom egyszer, értem-e majd a sort, ami kötőszavak kérlelhetetlen rendjén át, balról jobbra haladva, ezüstbe fordítja a feketét? Köd lepi el a bekezdést, árnyék az állítmányt, alanyt az éjszaka. Vagy napfényfoltok hullnak a szavakra, s egy kisgyerek mezítláb surran át a szobán.)