Meg akartam rázni a fát

Győrffy Ákos interjúja a Mandiner Útravalóban

Amikor legutóbb, másfél éve beszélgettünk, már említetted, hogy Keszthelyre költöztök. Most már itt ülünk Keszthelyen. Mi hozott vissza? Túl azon, hogy a környéken nőttél fel és ide jártál iskolába.
Nem gyors, zsigeri döntés volt. A feleségem azt mondja, mióta ismerjük egymást, ismételgetem neki, hogy ez egyszer megtörténik. Aztán jött a járvány, és sok minden egybehangzóan azt súgta, hogy most. Nagy dolog, hogy a feleségem eljött velem, mert egy ilyen döntés nem egyszerű. Áldozatot kellett hoznia. Lassan egy éve vagyunk itt. A piros gesztenyefák virágzását tavaly még éppen nem láttuk, idén már igen. Miután elmentem innen, huszonöt évig többnyire városokban éltem. Urbánus fiú lettem. Elpusztulnék, ha máshol élnénk a Balaton partján. Itt van városi közeg. Persze itt is nehéz novemberben, amikor délután ötkor kis túlzással minden bezár a belvárosban. Tíz évig laktam az Üllői úton, és nem tudtam a virágárus néni nevét, pedig majdnem mindennap beszéltünk. Senkinek nem tudtam a nevét. Teljesen más itt, és nem is kell ehhez a kötődésem, bőven elég napi egyszer végigmenni a sétálóutcán, előbb-utóbb köszönnek.

Az elmúlt egy évben „integrálódtál” az itteni működésbe?
Furcsa a helyzetem, mert mindig is világgá ment királyfi voltam. Sok itt az ismerős arc, akik csak azt tudták rólam, hogy elmentem, most pedig nap mint nap látnak. A gimnázium előtt a volt osztálytársam áll, és testnevelő tanárként méri a futó gyerekek részidejét, miközben én viszem a gyereket az óvodába. Ez nagyon fura, egy közösségbe úgy visszatérni, hogy nem is voltam igazán része soha. Jó látni, hogy a gyerekem viszont belenő.

És amikor ezek a régi ismerősök megkérdezik, hogy milyen szél fújt vissza ide, mit mondasz nekik?
Tény, hogy nem szokás visszajönni. Az az alap. Aki hazajön Budapestről, annak valami nem sikerült. Eleinte a szüleim se vették komolyan. Szerintük ez nem logikus. Nem ez a hivatali rend. Ott kellett volna maradni, a Farkasréti művészparcellájában kiszorítani magamnak valami rendes helyet, mert az az igazi siker. Én ezt most már kihagyom. Ha nagyobb hagyományokat nézünk, akkor is hazafele vezet az út. Hátha itthon is tudok még annyit dolgozni, amennyit eddig tudtam.

Mit értesz nagyobb hagyományok alatt?
Költőpéldákat akarnék mondani… De belegondoltam, és valójában senki nem ment haza. De nézzük úgy, hogy Wesselényi, Széchenyi, akik egy „európai turné”, világjárás után jöttek haza. Vagy a népmesék. Elmenés és hazajövés, a tapasztalatok otthoni hasznosítása. Talán ez a nagyobb hagyomány.

Ennek a hazaköltözésnek volt egy mélyebb rétege? Hogy a tendenciákkal, az árral szemben is megmutasd: meg lehet ezt csinálni?
Nem. Csak ez esett jól. Itt nőttem fel, itt élnek a szüleim és a családom nagy része. Máshol mindig gyüttment maradtam volna, itt nem vagyok az.

Amikor én költöztem vissza a családdal a szülőföldemre, néha lelkiismeret-furdalásom támadt, hogy vajon nem voltam-e önző. Nem kényszerítettem-e rá az akaratomat másokra.
Stimmel. Van ilyen gondolatom. De ha az a dilemma, hogy kisgyerekkel Budapest vagy Keszthely, akkor nincs kérdés. Nehéz Budapesten olyan helyen élni kisgyerekkel, hogy ne legyen elviselhetetlen.

Azzal, hogy nem vesz részt az online életben, a költő nem maga ellen dolgozik? – kérdezem álnaiv módon, de talán mégsem egészen. Sok költőnél-írónál látni, hogy mennyire fontos nekik a netes jelenlét, jóval több embert érnek el így.
Azért nem egy forradalmi tett lejönni a Facebookról, csak lejöttem, és kész. Nem is ítélek el senkit, aki a Facebookon pörgeti a verseit, csak én nem ezt választom. Eladási szempontból mindenképp önmagam ellensége vagyok közösségi oldal nélkül. Pontos számokat is tudnék mondani, hogy a Facebook idején és utána hogyan változtak az eladott példányaim adatai. De ebből én más következtetést vontam le: azt, hogy jé, az én személyes energiám kellett hozzá, hogy az eladásoknak legalább a fele meglegyen. Ha az eladások felét tulajdonképpen én intézem, a másik felét pedig az évtizedek óta működő kiadói-könyvesbolti hálózat, akkor én ezt szeretném önállóan intézni. Mert elégedett vagyok akár az ötven százalékkal is – a nagyobb szabadság többszörösen kárpótol a másik ötvenért. Ráadásul a szétszórt figyelem szerintem meglátszik a műveken. Ha nincs az állandó multitasking, akkor ha valamiben vagyok, képes vagyok csak arra figyelni. Látom, hogy az okostelefonok használatával mennyire szétszóródik a figyelem. Eleve ezer dologra kell figyelni, nem kell még ez is hozzá. Nekem nyugalom kell a koncentrációhoz. Ha ez nincs meg, nem tudok igazán benne lenni egy versben, és attól félnék, hogy nem verset, hanem szöveget állítok elő.

Huszonöt év elteltével milyennek látod a várost, a tájat? Mi változott?
Kicsit felbomlottak a közösségek. Egy osztály­találkozóm volt húsz év alatt. Egyharmaduk Budapesten, egyharmaduk valamelyik szomszédos országban dolgozik. De közben a város maradt olyannak, amilyen volt. Maradt egy polgársága, ami megtartja az embert.

A költészeteden, legalábbis az utolsó három kötetedben látszik a táj felé fordulás.
Korábban is sokat voltam a természetben, csak nem tudtam, hogy ez ennyire költői dolog. Például hirtelen elkezdtek jönni a madarak az életembe. Elkezdtem észrevenni őket. Hogy kik ők, honnan jönnek. Az őszapók, a cinkék.

Itt jobban jönnek, mint az Üllői úton?
Hát persze! Például a fehérhátú harkály kivételével itt mindegyik harkályféle él. Pedig városról beszélünk.

Milyen a viszonyod a Balatonhoz?
Miért, neked milyen a Dunához? Az én kérdésem ugyanannyira nehezen megválaszolható, nem?

Kétségkívül. De most szerencsére nem nekem kell válaszolnom.
Egy ideig azt mondta a feleségem, hogy ő körülbelül azóta nem fürdik a Balatonban, mióta engem ismer. A Balatoni Múzeum egyik alapítójával, Csák Árpáddal volt régen egy riport. Csónakon vittek be újságírókat, és miközben beszélgettek, ő végig háttal ült a tónak. Azt mondta, halász volt az apja, látta már eleget. A Balaton megszokott volt gyerekkorunkban. Adottság, mert mindig a közelben volt. Emlékszem, hogy amikor egyetemistaként péntek délután hazafelé jövet Aligánál megláttam a vonatból, akkor onnantól tudtam, hogy otthon vagyok. Pedig az útnak majdnem a fele még hátravolt. Mint az oxigén, nem gondolok rá. Van. Lehet, hogy a feleségem szoktatott vissza a Balatonhoz. Már van strandbérletünk, szinte mindennap lent vagyunk. Mindig irigyeltem a keszthelyi osztálytársaimtól, hogy ők csak lejöttek strandolni, nekem viszont fel kellett ülnöm tanítás után a kanizsai buszra.