Schmidt Mária a Nyugatról: A hitetlenség a nihilizmusba vezet
Bemutatták a Terror Háza főigazgatójának legújabb esszékötetét.
Nem berobbanni akarok, hanem megérteni, beilleszkedni és aztán előállni a jobbító javaslatokkal – mondja az újonnan megválasztott kulturális és innovációs miniszter. Interjú.
Szalai Laura és Kacsoh Dániel interjúja a Mandiner hetilapban.
Hogyan kérték fel a miniszteri posztra?
Közvetlenül a választás előtt kaptam a felkérést. Régóta intellektuális kapcsolatban vagyunk Orbán Viktorral, és sokszor beszélgettünk arról, hogy a kormányzásnak az adminisztráció mellett az ország jövőképességét kell szolgálnia. A pályámon akár gazdasági, akár geopolitikai összefüggésben a társadalmi entitások jövőképessége érdekelt. Az, hogy miként tarthatjuk kézben a sorsunkat, hogyan őrizhetjük meg az életmódunkat és -rendünket a gyorsan és radikálisan változó világban. Egy jó hónapig töprengtem, hogy vállaljam-e a feladatot.
Mi győzte meg?
Beszélgetéseink az eltelt huszonöt évben mindig arról szóltak, miként lehet jövőképes megoldásokat létrehozni. Ehhez először is világosan kell látni a miérteket. Azt, hogy milyen képünk van az emberről mint társas lényről, mit tekintünk emberi jónak, amit szeretnénk megőrizni és erősíteni az életvilágunk rendjében. Ennek fényében tudunk foglalkozni a hogyanokkal. A társadalomnak békeidőben is aktívan alkalmazkodnia kell és a maga javára kell fordítania a változásokat, ahogyan a vitorlás is kihasználja az egyébként is fúvó szelet ahhoz, hogy a célja felé haladjon. Vannak azonban olyan fejlemények, amelyek elől nem lehet kitérni, reagálni kell az árvízre, a migrációra vagy a covidjárványra. Az állam feladata, hogy biztosítsa a közösség cselekvőképességét. Ahhoz, hogy egy nemzet valóban jövőképes legyen, proaktivitásra is szükség van, hiszen bizonyos mértékig alakíthatunk is a körülményeinken, és ezzel befolyásolhatjuk a sorsunkat. Jók az adottságaink, az államigazgatásunk például nemzetközi összehasonlításban kifejezetten jól működik. A 2010-ben gazdasági és morális értelemben is a tönk szélén álló országot 2014-re sikerült stabilizálni, visszanyertük cselekvőképességünket, s az utóbbi hét évben erőteljes gyarapodásnak lehettünk tanúi anyagi és sok egyéb értelemben is. Bár újabb válságok nehezítik a helyzetet, kötelességünk az eddigieknél is hangsúlyosabban és módszeresebben beépíteni a hosszú távú gondolkodást a kormányzás szellemébe.
Néhány éve a 24.hu-nak úgy fogalmazott: „Alighanem azért nem vagyok politikus, mert kielégít a töprengés a dolgok mélyebb okairól.” Most, hogy mégis politikusnak áll, mi jön a töprengés után?
A vezetés lényege, hogy az ember képes legyen jó, a miértekről hasonló szellemben gondolkodó csapatot összerakni és a célok eléréséhez megszervezni a közös munkát. Szerencsére erre megvan a lehetőség, sok a tehetséges fiatal. A jó vezető akkor szolgálja legjobban a szervezetet, ha idejének ötven-hatvan százalékát töprengésre, a világ és a folyamatok értelmezésére szánja. Úgy tekintem, hogy ez is a munkaköri leírásom része. Mindenesetre a nemzet jövőképességének elősegítése olyan vonzó cél, amelyért még a remeteséget is szívesen feladtam.
Nem most a legnehezebb proaktívnak, kezdeményezőnek lenni, amikor annyi a bizonytalanság a világban?
Persze, mondhatnánk, hogy az energiaárak növekedése, az infláció, a háború, illetve az annak nyomán kialakuló élelmiszerválság és újabb migrációs hullám miatt most nincs időnk a távoli jövőről gondolkodni, éppen elég a napi gondok megoldása. Csakhogy a világban sosem lesz minden rendben, az életünk része a változékonyság és a bizonytalanság. Nekünk most az a feladatunk, hogy amennyire lehetséges, mégis proaktívan alakítsuk az eseményeket és a folyamatokat. A nemzetközi térben folyton reagálni kell a gazdasági és társadalompolitikai kihívásokra, és szerencsére az utóbbi években itthon is folyik egy olyan, a modernitás túlhajtásaival szembeni szellemi építkezés, amelynek aktív részese például a Mathias Corvinus Collegium, és amelyre már az amerikai republikánusok, a brit és más európai konzervatívok, sőt Európában még az ellenfeleink is felfigyeltek. A választási eredmény nyomán az ellenzék is kénytelen volt rácsodálkozni arra, hogy egyáltalán nem ismeri, érti ezt az országot. Úgy tűnik, vannak, akik ezt be is látják, csakhogy addig még nem jutottak el, hogy ez nem elég a sikerhez a politikában. A magyarokat, a választóidat nemcsak ismerni, de elfogadni és szeretni is kell. Szeretet nélkül nem megy. Ha úgy viselkedsz, mint egy előkelő idegen, soha nem leszel sikeres.
Mennyire lesz aktív a kommunikációban? Akár sorosozna, brüsszelezne, migránsozna is, ha kell?
A politika és a politikai beszéd a választópolgároknak szól. Az emberek azonban nemcsak szavak vagy szlogenek alapján döntenek, hanem egy szabatosan nehezen megfogalmazható érzés szerint, aszerint, hogy összességében igazságosnak tartják-e a történéseket. Egy olyan politikai erő, amely képes tíz éven keresztül öt százalék feletti lakossági fogyasztásnövekedést elérni, kimenekíteni az érintetteket a devizaadósság csapdájából, lehetővé tenni, hogy csökkenjen az eladósodottság és nőjön a megtakarítás, egymillióval növelni a munkahelyek számát, az joggal számíthat támogatásra. A kormány azok mögött áll, akik maguk is előre akarnak lépni, akik boldogulni akarnak. A kormánynak az a célja, hogy minél több, önmagáról és másokról is gondoskodni képes, magabíró és teherbíró középosztálybeli családon nyugodjék a magyar élet. Eközben az intellektuálisan üres, mondanivalónak híján lévő ellenzék megpróbálja valahogy megakasztani a kialakult gazdasági-lelki felemelkedést, elbizonytalanítani az embereket, s ezt gyakran mind tartalmilag, mind viselkedésileg durva módon teszi. Ebbe beleillik a Soros György által finanszírozott, civilnek nevezett politikai nyomásgyakorló szervezetek tevékenysége vagy a Brüsszelen keresztüli üzengetés. Erre a jobboldalnak reagálnia kell: amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten! Én reálpolitikusnak tartom magam, vagyis a dolgot magát nézem, s ez nem brüsszelezés vagy sorosozás, egyszerűen szembenézés a tényekkel. Sajnos az ellenzék, illetve a globális balliberális világ nem tekinti magára nézve kötelezőnek a nyugati civilizáció alapját képező elemi logikát és a következetesség követelményét. Tilo Schabert pontosan leírta a modernitásnak ezt a kártékony jelenségét: a modernek először kidobták az ablakon Arisztotelészt, Platónt és a többi klasszikust, mondván, az ő munkásságuk még az emberiség gyermekkorában volt érvényes, ma már okosabbak vagyunk. Aztán kidobták Kantot is, végül a 20. században eljutottak oda, hogy már az sem számít, ők maguk mit mondtak tegnap. Ez a teljes dekonstrukció, az ilyen gondolkodók úgy vélik, hogy őket sem a saját korábbi álláspontjuk, sem az eredeti természeti törvény, sem bármely emberi érv vagy bölcsesség alapján nem lehet számonkérni. Csakhogy így nyugati intellektuális értelemben üres halmazhoz jutunk, amivel nem lehet értelmes vitát folytatni.
Ez a woke.
Igen, ez lett a marketingneve. Vissza kell fordulnunk a dekonstruált helyett a természetes emberhez. A miniszterelnök számtalanszor hangsúlyozta, hogy az ellenfél véleményét intellektuális és minden más erővel cáfoljuk, de az emberi méltóságát tiszteletben tartjuk. Tartom magam ahhoz, hogy amennyiben az ellenzék, Soros György vagy Brüsszel olyasmit követ el, ami következetlen, logikátlan és a magyarok érdekeivel ellentétes, azt meg kell nevezni. Ez a kötelessége egy kormányzati szereplőnek.
Rátérve a felsőoktatásra, mi a modellváltás eddigi mérlege? A Budapesti Corvinus Egyetemen, ahol ön is részt vett a folyamatban, miben lett jobb az oktatás minősége?
A Corvinus esetében szembetűnő, hogy az utóbbi években jelentősen megnőtt a publikációk száma a legnagyobb presztízsű tudományos lapokban. A felsőoktatási modellváltást az elmúlt harminc év egyik legígéretesebb változásának, egyben potenciális sikerének tartom. Egy polcon kezelem a távközlés kilencvenes évek elején lezajló átalakításával, amelyben részt vettem. Ott ugyanilyen méretű és mértékű konfliktusok voltak, de nem lehet elvitatni, hogy ma Magyarországon világszínvonalú a távközlés, és ugyanez mondható el egyébként a bankrendszerünkről vagy az energiaiparról. Ez a távlat áll a felsőoktatásunk előtt is, hiszen ott éppolyan tehetséges emberek dolgoznak, mint a felsorolt iparágakban, és most már felhatalmazással is rendelkeznek. Végre lett valódi felelősük az egyetemeknek: a kuratóriumok, amelyek tagjai a személyes hitelükkel felelnek a sikerért. Kaptak pénzt, paripát, fegyvert; idén a bruttó hazai össztermék csaknem két százalékát a felsőoktatásra költjük, és a következő években további hat százalék jut majd a területre. A lehetőséggel már az intézményeknek kell élniük. Megjegyzem, ebben ők maguk is bíznak, hiszen az érintett egyetemek szenátusainak 83 százaléka megszavazta az átalakulást. Több helyen a korábban tamáskodó professzorok is azt mondják, hogy sokkal jobb a mostani rendszer. Tiszták lettek a viszonyok. Két alapvető elvárást fogalmaztunk meg: az egyik a vonzerő növelése a hallgatók szemében, a másik a rangsorokon való előremenetel. Az egyik legcsodásabb eredmény, hogy a Semmelweis Egyetem a Times Higher Education ranglistán körülbelül kétszáz helyet ugrott előre. Tény az is, hogy 2014-ben 23 ezer külföldi hallgató tanult Magyarországon, és mostanra 40 ezerre nőtt a számuk. Ezt pusztán állami akarattal nehezen lehetett volna elérni. Bizakodó vagyok. Egészséges versenyhelyzet alakul ki, ismét kiderülhet, hogy a magyarok leleményesek, nagy tudásúak, és képesek teljesíteni ezen a területen is.
Egyesek szerint a vidéki egyetemeknek ez volt az egyetlen kiút, az ellenzék viszont azt mondja, a Fidesz hosszú évekre lenyúlta a százmilliárdos egyetemi vagyont.
A modellváltás nyomán vagyonjuttatással működő egyetemek immár a költségvetési helyzettől függetlenül rendelkeznek tartalékokkal, ami növeli a mozgásterüket és az önállóságukat. De azok az intézmények sem kerültek versenyhátrányba, amelyekkel hosszú távú finanszírozási szerződést kötött az állam. A miniszterelnök és a kormányzat abban hisz, hogy a magyar jövő az innováció erejében van. Ebben óriási szerepük lesz a felsőoktatási intézményeknek. A teljesítménymérési rendszeren persze szükséges még finomítani, ám egyelőre hagyni kell, hogy a változtatás leülepedjen, s megnézzük, mi működik a legjobban az új rendszerben. Vannak jó példák: a debreceni, a szegedi, a pécsi, a miskolci, a győri egyetem már látványosan becsatlakozott az innovációs ökoszisztémába. Van, amikor csak úgy lehetséges érdemi javulást elérni, ha szervezeti változást is hozunk.
Támogatná a Fudan Egyetemet? Karácsony Gergely főpolgármester szerint a kormány már elengedte a kínai intézmény budapesti kampuszának ügyét.
A választási eredmény korántsem változtatja meg azt a stratégiát, hogy nekünk a nyugati és a keleti világot egyaránt értenünk kell, ráadásul közvetlen együttműködések révén. Ahogy említettem: a jövő az innovációs ökoszisztémában és az egyetemeken „készül”. A Fudan a világ egyik legjobb egyeteme, s ha itt is minőségi képzést kínál a hallgatóknak, azzal tovább növelheti Magyarország vonzerejét a felsőoktatási piacon, ezért érdemes idehozni. Hosszú ideig csak másodkézből, multinacionális cégek és egyetemek keleti terjeszkedésének történeteit tanulmányozva értesültünk arról, milyen folyamatok zajlanak keleten, azon belül a kínai gazdaságban és társadalomban. Nekünk az a feladatunk, hogy annyira értsük Kínát, amennyire a nyugati civilizációt. Tisztában kell lennünk azzal, milyen dinamikák jellemzik a világot, hiszen egy afganisztáni vagy közép-afrikai esemény két hónap múlva itt is érezteti a hatását. Fontosnak tartom, hogy sokrétű, kölcsönös tiszteleten és jóindulaton alapuló kapcsolataink legyenek Kínával, de ez nem azt jelenti, hogy elszakadunk a Nyugattól. Mi a Nyugat részei vagyunk, de lehet közvetítő szerepünk.
A CEU-t visszahozná? Vagy ön szerint is úgy ment az intézmény, hogy maradt?
A CEU esetét jogi ügynek tartom. Nem felelt meg a jogszabályoknak, de hangsúlyozom: nem a Közép-európai Egyetem, hanem a CEU. A kormány bevezette a bajor típusú szabályozást, és az intézmény annak sem tudott megfelelni, ezért elment Bécsbe. Jó egészséget kívánok nekik! Nem látom azt, hogy a társadalomtudományi oktatás színvonala, ami domináns a CEU-n, csökkent volna Magyarországon. Ugye azt mondták, ha elmegy az intézmény, megszűnik a magyar felsőoktatásba vetett bizalom is. Nem így lett: a kétszeresére nőtt a külföldi hallgatók száma. Azt is el tudom képzelni, hogy az innovációs ökoszisztéma átalakulásával más nyugati egyetemek is kedvet kapnak, hogy Magyarországra jöjjenek. Bárkit szívesen látunk, aki betartja a magyar jogszabályokat.
Most nem éppen a legjobb a sajtónk a világban.
Lehet, de én reálpolitikusként a tényeket nézem. Ahogy József Attila írja: fecseg a felszín, hallgat a mély. Magyarországnak óriásit nőtt a tőkevonzó képessége, s bár rengeteg felszíni politikai kritikát kapunk például az Egyesült Államokból, ide fektetett be mintegy 1700 amerikai vállalat – megjegyzem, Szlovákiában százvalahány van. Miért? Biztonság és béke, befektetésbarát környezet, az üzlet nyugati nyelvezetét beszélő vezetők, munkakultúra. Vagyis hazánkban befogadó környezetet találnak, ami óriási érték.
Tudomány. Az utóbbi években korántsem volt harmonikus a Magyar Tudományos Akadémia és a kormány viszonya, elsősorban a kutatóintézeti hálózat leválasztása miatt. Mi az átszervezés eddigi mérlege, és milyen kapcsolatot képzel el a Freund Tamás vezette testülettel?
A magas szintű tudományos teljesítmény olyan magyar örökség, amelyre lehet és kell is építeni. Csakhogy minden rendszernek megújulásra van szüksége időnként, s a változások konfliktusokkal járnak. Ezeket vállalni kell. A kormányzati figyelem azt jelzi, hogy a tudományt kulcsfontosságúnak tekintjük az ország jövőképességére nézve. A mostani történet mindhárom kulcsszereplője akadémikus, akit mélységesen tisztelek: Freund Tamás, az MTA elnöke, Maróth Miklós, az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat vezetője és minisztertársam, Palkovics László. Az a célom, hogy áttekintsük, mire jutottunk az átalakítások révén, majd közösen rögzítsük a további programot. A kutatóintézeti hálózatnál ötezren dolgoznak, közülük kétezer-ötszázan kutatók. Az új szisztéma kialakítása óta itt is kimutathatóan nőtt a publikációs és kutatási teljesítmény, amit az egyetemek világához is közelebb kell és lehet hozni. Erre már vannak jó példák. A mostaninál szorosabban együttműködő ökoszisztémát kell kialakítanunk a reálgazdaság és a piaci szféra, valamint az egyetemek, a kutatóintézetek és az akadémia együttműködésével. Hiszek benne, hogy ez működhet, s ebben a szellemben fogok egyeztetni az érintettekkel. Az ötletek kibontásához támogatjuk a kutatást és az innovációt, s abban reménykedünk, hogy egy részükből a hazai és a nemzetközi piacokon eladható termékek és szolgáltatások születnek, ami növeli a magyar gazdaság értéktermelő képességét és reputációját.
A parlamenti bizottsági meghallgatásaiból túl sok konkrétumot nem, inkább elvi alapokat és irányokat lehetett kiolvasni. Formálódik önben olyan javaslat, amivel friss kormánytagként berobbanhat?
A hozzám kerülő feladatok igencsak preferált területek voltak a mögöttünk álló időszakban, igaz ez a családpolitikára, a kultúrára és az innovációra is. Például az Európai Unióban a bruttó hazai összterméknek átlagosan csupán a 0,4 százalékát fordítják kultúrára, nálunk 1,3 százalék jut erre a területre. Az elmúlt tíz évben 600 milliárd forintot költött az állam kulturális beruházásokra, és további 300 milliárdról már van döntés. Ezek a költések nem csak az Emberi Erőforrások Minisztériumánál vannak, így előbb át kell tekintenünk a teljes igény- és forrástérképet. Hasonló a helyzet a hozzám tartozó többi területen, a sok változás ellenére jól működnek, biztosítva van a finanszírozásuk, időt kell hagyni, hogy láthatók legyenek az eredmények. Családtámogatásokra a költségvetés több mint 6 százaléka jut. Ezért nem berobbanni akarok, hanem megérteni, beilleszkedni és aztán előállni a jobbító javaslatainkkal.
Nincs demográfiai boom. Elégedett az e téren elért eredményekkel?
A termékenységi mutató 1,2-ről 1,6-re nőtt, amit óriási eredménynek tartok – főleg, hogy közben csökkent a szülőképes korú nők száma –, és biztató trendet mutat. A cél ugyebár az, hogy a tervezett gyermekek megszülessenek, s ez egyre inkább teljesül a statisztikák szerint. Megjegyzem, a Nyugaton általában sokkal rosszabb a helyzet. A trend folytatása érdekében szeretnénk létrehozni a szerteágazó támogatási formák kínálatát egyszerűen bemutató térképet az érintetteknek. A kormány feladata, hogy minél egyszerűbben, hatékonyabban szolgálja az állampolgárokat.
Létezik kultúrharc? Ezen a téren nagyjából mire számíthatunk?
A legfontosabb a minőség. Szorgalmazom: legyen ez a mérce a támogatásoknál. Ebben hangsúlyos szerepe van az ezeréves magyar államiság őrzőjének, a kormánynak: segítenie kell a magyar az életmódot és észjárást tükröző, világszínvonalú produktumok létrejöttét. Ha nem különböznénk másoktól, akkor nem is látszanánk. Kultúrharc persze létezik, és sajnos úgy működik, hogy ha valakit sérelem ér, amit nem tud az alkotásba feledkezve feldolgozni, akkor megkeseredik, és úgy is cselekszik. A legnagyobb baj, hogy szinte minden generáció oda jut, hogy a fiatalokra is átörökíti a szemléletét. Egyébként ez nem magyar jelenség, a nyugati kulturális életet, egyetemi világot ugyanilyen keserű harcok jellemzik. Azon leszek, hogy aki minőséget, szépet, igazat és jót alkot, az megtehesse, nem akarom ráerőltetni a saját ízlésemet a kultúrára.
Csák János
1962-ben született Budapesten. Közgazdász-szociológus, címzetes egyetemi tanár, üzletember. Elsősorban országok, szervezetek jövőképességét és stratégiáját megalapozó értelmezési és szervezési képességekkel és ez irányú tanácsadással foglalkozik. Pályafutása során számos cég vezérigazgatójaként, illetve igazgatósági tagjaként tevékenykedett Európában, Észak-Amerikában és Ausztráliában, idehaza dolgozott a Matávnak, a Westelnek, a Molnak, a Richter Gedeonnak. Magánbefektetőként dolgozott a Helikon Kiadó, a Heti Válasz, a Design Terminal és a Brain Bar megújításán. 2003-ban megalapította az üzleti vezetőket tömörítő Széll Kálmán Alapítványt. 2009–2010-ben a washingtoni székhelyű The Heritage Foundationben és a Grand Rapids-i Acton Institute-ban volt vendégkutató a politikai gazdaságtan és az energiabiztonság témájában. 2011-től 2014-ig Magyarország egyesült királyságbeli nagykövete. 2019–2020-ban a Maecenas Universitatis Corvini Alapítvány kuratóriumának tagja. A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjének birtokosa. Budapest XX. kerületének díszpolgára. Felesége Márton Júlia, négy gyermekük és öt unokájuk van. Szabadidejében tanulmányok, cikkek és esszék írásával és műfordítással foglalkozik.
***
A Nyugat a sorsunk, de azon belül van szuverenitásunk – Csák János a Mandinernek – Szilvay Gergely írása a mandiner.hu-n
Nyitókép: Földházi Árpád