tőle kapta: délutánonként a Szabad Európából szólt, és amikor Zsuzsi ’77-ben gyereket várt, végig Elvist hallgatott.
A terhessége közepén, éppen a születésnapján aztán bemondták a rádiók Presley halálhírét. „Akármilyen életszakaszban voltam, és bármilyen erősebb bánatom, örömöm volt, Elvisben mindig jó támaszt találtam hozzá – mondja Zsuzsi, amikor e miatt a pár sor miatt felhívom –, Elvis még szomorúságában is gyönyörű, ha pedig megszólal a kocsimban a Jailhouse Rock, legszívesebben ma is kirúgnám az autó ajtaját.”
Baz Luhrmann csillagporos-púderes filmjében van egy ritka emberi pillanat: az ötéves Lisa Marie Presley a repülő-géphez tolt lépcső tetejéről integet az apjának. Esős, borongós idő, 1973, a válás éve. Anyja, Priscilla közben a gép mellé parkolt luxuslimuzin hátsó ülésén Elvis keze után nyúl: a már külön élő pár egy rövid percre kiszakad a showbiz ámokfutásából, a nő könnyes szemmel könyörög Elvisnek, hogy a koncertsorozata után vonuljon be arra a klinikára, amit keresett neki, menjen el, pihenjen, aludjon. Hogy békéljen meg.
A borongós, kietlen reptér autóbelsője szép szimbólum: így is lehetett volna élni, kizárva minden csillagport és tohuvabohut a kapcsolatból,
ami aztán mindig menedéket adhatott volna a 20. század legmeghatározóbb kulturális ikonjának.