Hülyeség ez a 75 esztendő. A minap a sportorvos is csak a fejét csóválta, minek szórakozom vele, amikor úgyis hosszú sor áll 8-10 éves gyerekekből a rendelője előtt. Aztán elkérte a laborleletet és a terheléses ekg-t, majd legyintett: vitorlázás – versenyezhet hat hónapig. Haladék.
Százszor elhatároztam, hogy lemondom az utazós, ottalvós borkóstolókat, könyvbemutató beszélgetéseket. Csak még egyszer apósom mátyusföldi falujában – Nádszegen. Aztán a rongyosgárda bázisán az Ausztriába belehasító Fertő-parti Mexikópusztán, legközelebb meg majd nagyapám szülőfalujában – Lébényben, amely lassan tíz éve város. Most jelent meg a Táltos-hegy című jövőregényem, tartozom ennyivel a kiadónak is. Valójában vitorlásversenyekre is alig járok, csak Emese erősködött, hogy még idén menjünk el Robi Nemeréjével. Ott lesznek Ember Sándorral meg Freundékkal – 24 órás verseny, jó buli lesz. Csupa fiatal: 65-től 80-ig. Szeretem ezeket a part nélküli beszélgetéseket. Aztán tényleg hátrább kell lépnem.
Valahogyan viccesnek érzem, hogy Rákosi Mátyás országlásakor már iskolába jártam, és Orbán idejében még mindig itt nyüzsgök. Ezt hívják életútnak? Ezek a helyszínek? A kelenföldi Ibrahim utca a végén a sziklás dombbal – a Sas-heggyel. A ház, ahol felnőttünk. Az iskolák a Bocskai úton és a Feneketlen-tó partján. A Duna. Evezés Horánytól Ráckevéig. Aztán a lassan táguló világ. Az NDK-beli Görlitz. Jugoszlávia és Dubrovnik. Régen eltűnt államok. És Olaszország vasúton Velencétől Nápolyig „circolare” jeggyel. Kicsit később Las Palmas (miért is?), Párizs, Brüsszel. És esküvő a Bocskai úton. És milánói ösztöndíj – egyedül. Aztán Párizs – már a családdal öt évig. És Tokió és Buenos Aires és Rio és Kairó. Meg Moszkva. Repülőtereken behunyt szemmel is. Irodák, tárgyalások kevés szabadidővel. Vitorlázás a Kükládoknál, az Adrián – de leginkább mégis a Balaton. A hazaérkezés érzése, amikor a taxival átgurulunk az Erzsébet hídon, és kinyílik a kivilágított Duna-part. Az érzés, amiért soha nem fordult meg a fejemben, hogy máshol is élhetnék.
Az érzés, amiért soha nem fordult meg a fejemben, hogy máshol is élhetnék”
Később jöttem rá: nem is annyira a helyszínek miatt. Az emberek miatt, akik körülöttem éltek. Akikről akkoriban nem gondolkoztam úgy, hogy szeretem őket. Akik talán sem jobbak, sem okosabbak nem voltak, mint akikkel máshol találkoztam. Csak ismertem és elfogadtam őket. És elfogadtak – talán szerettek is – engem. Táguló világomban hamar ráébredtem, hogy mennyire eldugott zug is a világban Magyarország. Vagy ez az egész, lakói által makacsul Közép-Európának nevezett térség.
Sokszor feladtam, hogy valahol a tengerentúlon elmagyarázzam, honnan jöttem. Hungary? Nevetés. Éhesek? Európa! Aha, francia.
Pénteken, március 6-án tüntetést szervez a Nemzeti Ellenállás Mozgalom Ukrajna budapesti nagykövetsége elé, ahol Szijjártó Péter is felszólal. Mi hangzik el a demonstráción, és milyen üzeneteket küldenek a felszólalók a kialakult helyzetben? Kövesse velünk ÉLŐBEN az eseményeket.
Hazai borászokat kérdeztünk a helyzetről és arról, milyen jövő vár a magyar borra.
Lassan harminc esztendeje, hogy a neves képzőművész házaspár, Baska József és Rényi Katalin először látta vendégül az alkotás szerelmeseit a balatoni nyaralójuk kertjében. A Csopaki Művésztelepet és a szülők szellemi-örökségét most már a fiuk, Baska Balázs viszi tovább; a szeptember 20. és 22. közötti őszi kurzusra nem csak szakmabelieket várnak.
Az egyszerűsítés az egyik legfontosabb nemzetgazdasági tartalékunk. Ha nem történik meg, belefulladunk a bürokráciába.
Ha nemzeti tőkésosztályra szükség van, az leginkább a verseny körülményei között születhet meg.
Krasznahorkai László Nobel-díjas író gondolhatja azt a magyarságról, Magyarországról, amit gondol?
Óriási hibát követett el Von der Leyen.
