Lassan harminc esztendeje, hogy a neves képzőművész házaspár, Baska József és Rényi Katalin először látta vendégül az alkotás szerelmeseit a balatoni nyaralójuk kertjében. A Csopaki Művésztelepet és a szülők szellemi-örökségét most már a fiuk, Baska Balázs viszi tovább; a szeptember 20. és 22. közötti őszi kurzusra nem csak szakmabelieket várnak.
Nyitókép és fotók: Baska Balázs/Csopaki Művésztelep
Idén először hirdettek meg a nyári után egy őszi időpontot is. Ilyen sokan szeretnének kapcsolódni ehhez a különleges helyszínhez?
Talán nem szerénytelenség, ha azt mondom, hogy igen. Az őszi alkalom megszervezése tizenöt éves restanciánk, a hallgatóink, különösen a sok éve hűségesen visszajárók azóta jelezték egyre intenzívebben, hogy kevés a nyári bő egy hét, a további fejlődésük érdekében szívesen eljönnének még egyszer. Így végre belevágtunk, de a június elejihez képest kicsit más jelleggel. A hagyományt továbbépítve, új arculatot kapott idén a tábor, Daligogh projekt néven.
Ez egyben a rajziskolát is jelenti, ami újra üzemel Pesten, a belvárosban a művészetet tanulni vágyók számára.
Mivel a mostani őszi alkalommal nem tíz, csupán három napról van szó, rövidebb, de velősebb, feladatokkal és egy fontos újdonsággal is készülünk. Ha szerencsénk van, még egy kis balatonozás is belefér majd a programba; tavaly-tavalyelőtt szeptemberben még bőven strandidő volt ez idő tájt.
Mi ez az újdonság?
A már megszokott szakok – hangsúlyosan a rajz, festés, grafika, valamint a filmkészítés és divattervezés – mellett elindítunk egy pluszképzést, ami a mandalafestésből ad ízelítőt. Ezzel egyben jelezzük, hogy a jövőben szeretnénk nagyobb súlyt helyezni a lelkiségre, hogy még teljesebb, komplexebb legyen az élmény. Már a nyári táborban is irányított közös meditációval kezdtük a napot, és azt tapasztaltuk, hogy a diákok ezután sokkal jobban el tudták engedni magukat, sokkal jobban rá tudtak hangolódni a belsőjükre, ami természetesen az alkotás folyamatát, annak végeredményét is pozitívan befolyásolta.
A művészet gyógyít, szól az idei mottónk,
amit ez a lelki irányba való fokozottabb fordulás is nagyon szépen kiegészít. Az eredményt pedig a nagyközönség is láthatja majd, hiszen a nyári és őszi csoportok résztvevői közös kiállításon mutatkozhatnak be jövő tavasszal a belvárosi Nádor galérában. Ennek tudatában még nagyobb alázattal állnak neki a munkának.
Annak idején a szülei, Baska József és Rényi Katalin képzőművészek döntöttek úgy, hogy művésztelepet létesítenek a családi nyaralóban. Hogyan, miért kezdődött ez a történet?
Mindketten sokat dolgoztak itt. Édesanyám, Rényi Katalin 1992-es és 1999-es vigadóbeli nagy tárlatainak például majdnem az egész anyaga Csopakon készült, ahogyan édesapám több nagy kiállításáé szintén. Leggyakrabban a kertben, a nagy fűzfa alatt dolgoztak. Mama kilógatta a képeit a kis házra, ami eredetileg egy présház volt, a telekkel együtt nagyapámtól, a korán meghalt híres filmrendező Rényi Tamástól örökölte.
A húgomnak és nekem mindennapos látvány volt mindez, és mi magunk is jártunk többek közt Encsre, művésztelepre, illetve Szentendrére. Édesapám eleve sok művésztelep létrehozásában részt vett szerte az országban. és egyre gyakrabban kezdte mondogatni, hogy milyen szívesen csinálna egyet nálunk is. Végül, a település támogatásával 1997-ben került sor az első alkalomra, aminek hamar híre ment, így a másodikra már nyolcvanan, a harmadikra több mint százan jöttek – három tanár dolgozott velük nagyon intenzíven két héten át.
Köztük az édesapja?
Természetesen. Nála nagyobb teherbírású embert életemben nem láttam, és ez értendő a művészi és a – hívjuk így – sajátos pedagógiai tevékenységére is. Harminc-negyven-ötven festőt képes volt sorjában korrigálni, és ha úgy érezte szükségét, nem félt belenyúlni a munkájukba; persze mindig a jobbítás szándékával. Ezt éppen ezért soha senki nem vette zokon, a tanítványai nagyon szerették. Nem véletlen, hogy sokan a mai napig visszajárnak közülük Csopakra is. Sőt kialakult egy nagyon szép körforgás: néhányuk már tanári minőségben van jelen, mert mondjuk azóta menő festőművész vagy filmes lett. Közhely, de nem tudok másként fogalmazni:
nagy család vagyunk, ami reményeim szerint még nagyobbra bővül a jövőben.
És itt nálunk az egyéni foglalkozás, figyelem szempontjából egyáltalán nem számít, hogy valaki hivatásos képzőművészként vagy civilként érkezik.
Milyenek az arányok e téren?
Általában fele-fele, a civilek között akadt már fordító, gépészmérnök, tűzoltó, rendőr, japánnyelv-tanár, minisztériumi dolgozó is. A teljesen kezdőket már az első délután magával rántja a hangulat; az élet minden területére igaz, ha azt látod, hogy a körülötted lévők teljes erőbedobással és figyelemmel csinálnak valamit, te is csatlakozni akarsz ehhez a flow-szerű állapothoz. Talán ezért lehet, hogy nálunk a fiatalok is elég könnyen kinyílnak. És mert beszélgetek, beszélgetünk sokat, minden este értékeljük például az aznapi munkát.
Nincs művészet kommunikáció nélkül, a művészet általi gyógyításnak, ha a jelmondatunkat komolyan vesszük, márpedig én nagyon is komolyan veszem, pedig ez az alapja: nyitni először saját lelkünk, aztán egymáséi felé. Mindannyiunknak van sérülése, törése, fájdalmai,
de fontos tudni, hogy igenis képesek vagyunk önmagunkat is gyógyítani.
Kinek mi az eszköze erre. Engem például öt nap festés a szabadban minden gondomból kihoz. Vagy amikor az édesanyám tavaly meghalt, másfél hónap alatt festettem tizenkét nagy méretű képet; ez ugyancsak egyfajta önterápia, a túlélést segítő tevékenység volt.
Ha már művészet és család, amellett hogy a grafikusi-képzőművészeti tevékenysége mellett viszi tovább a művésztelepet, folyamatosan dolgozza fel Rényi Tamás életművét is, megszólítva többek között a filmjei szereplőit Tordai Teritől Cserhalmi Györgyig. Tavaly pedig bemutatták az édesanyjáról készített portréfilmjét, miért vágott bele az Én könnyel festek elkészítésébe?
A Rényi Tamás-könyv régi restanciám, ez az összefoglaló kötet egy régen, mondhatni méltatlanul elfeledett kozmopolita filmművészről, akinek a filmjei ma is ugyanúgy megszólítják az összes generációt. Az édesanyámmal kapcsolatban pedig nagyon érdekes dolog ez. A testvérem, Barbara az édesapánk élet- és művészi útját dolgozta fel a Baska magyarul beszél című alkotásban, mert neki azzal a történettel volt dolga.
Ezt is ajánljuk a témában
Baska Barbara képzőművész édesapja, a felvidéki Baska József történetét dolgozta fel díjnyertes filmjében, amely a transzgenerációs traumák feloldhatóságát járja körül. Interjúnk a dokumentumfilm-rendezővel
Nekem meg az édesanyáméval kellett valamit kezdenem. Meg akartam mutatni művészetének unikalitását és transzcendenciáját. Rényi Katalinnak egész életében kettős küldetése volt: művész akart lenni egy közismert művész lányaként, miközben élete összes szakaszában igyekezett nőies nő maradni – egyik sem volt könnyű feladat. És mivel ő maga elég spártai módon nevelkedett, ez, összeadódva az óriási önfegyelmével, valamiképpen rám, a fiára is kihatott; biztosan nem véletlenül lett belőlem egy kifelé mindig keménységet mutatni akaró izomkolosszus. A film készülte során, a sokórai beszélgetéseinkből tanultam meg,
hogy a lágyság nem gyengeség.
Felszabadító érzés volt ezt megtapasztalni, mellette pedig jobban megismerni magamat, a családomat, a nőket, a hatvanas-hetvenes évek Magyarországát. És utólag az is beigazolódott, milyen jó, hogy még időben belekezdtünk ebbe a vállalásba. Még ha akadtak is bőven ütközeteink, mert mondjuk anyunak nem volt éppen kedve forgatni, vagy ellenállt annak, hogy mint a hagymáról a héjakat, sorra lerántsuk a rétegeket az életéről.
Annál is inkább, mert ahogyan említette, Rényi Katalin rövid betegség után, a premier előtt néhány héttel meghalt. Nem is tudta már megnézni az eredményt?
De, szerencsére igen, és nagyon szerette, elégdett volt vele. Szinte az utolsó pillanatokig ott ült velünk a vágószobában, még a fényezést is ő felügyelte súlyos betegen, példátlan kitartással. Ami azért is jó, mert így soha nem kell kétséget vagy hiányt éreznem; pontosan olyan film született róla, amilyet látni akart.
***
A Csopaki Művésztelepről és a szeptember 20. és 22. között megrendezendő őszi kurzusról minden információ megtalálható itt: Csopaki Művésztelep Oldal - Csopaki Művésztelep (muvesztelep.hu)
„A következő a magyarok kérdése, sok emberünk azt mondja, őket is el kell pusztítani” – fogalmazott Eduard Beneš, a londoni emigráns kormány vezetője, későbbi csehszlovák elnök.
Nem mindennapi jelenetek.
„Ezek az emberek tele vannak fojtott dühvel, ami teljesen elhomályosítja az elméjüket” – foglalta össze a véleményét Kötter Tamás.
