„Azok helyett is szólnom kell, akiknek másodrendű állampolgárként kellett élniük évtizedeken át” – Baska Barbara a Mandinernek

Nyitókép: Mandiner / Földházi Árpád

Melyik volt az erősebb késztetés, elmesélni az édesapja, nagyszülei kataklizmáját vagy megkísérelni begyógyítani önmaga örökölt sebeit?
Nem tudnék rangsorolni. Az biztos, hogy ez a történet és a gondolat, hogy egyszer valamilyen formában kezdenem kell vele valamit, már régóta forrt bennem, de hogy milyen traumafeldolgozási utat jár majd be, nem volt pontról pontra megtervezve. Csak azt éreztem, ha filmben dolgozom fel, annak három lábon kell állnia: egy történelmin, egy művészettörténetin és egy pszichológiain. Hogy utóbbi egyben a saját transzgenerációs traumám kezelése is lesz, arra azért sem gondoltam, mert korábban csak felületesen voltam tisztában ennek a fogalomnak a lényegével. Akkor értettem meg igazán, amikor a filmben megszólaló pszichológussal először leültünk beszélgetni, a kamera pedig rögtön élesben rögzítette is ezt. Így, bár nem az volt cél, hogy kigyúrjam magamból a saját érzéseimet, végül ez is hangsúlyosan benne lett. Ezért szeretem annyira a dokumentumfilmet: olyan, mint az élet, nem tudjuk, pontosan milyen véget ér.

És mi lett benne még?
A Baska magyarul beszél egyik, ha nem a legfontosabb alapkérdése az, hogy a trauma, beleértve ezt a nemzedékeken át öröklődő fajtát is, feloldható-e, gyógyítható-e művészettel. Édesapám válasza erre egyértelműen igen volt, én még keresem a magam bizonyosságait.

A kiindulópont nem túl bonyolult, mondhatni egyediségében is tipikus a világnak ezen a tájékán. 1947-et írunk, a rozsnyói Baska családhoz megérkezik a végzés: a Beneš-dekrétumok értelmében a Szudétavidékre telepítik őket. A családtagok úgy döntenek, irány Magyar­ország; a legnagyobb gyerek, a tizenegy éves József vezényletével egy éjszaka át is szöknek a határon. Mikor hallott először erről a sorsfordító éjről?
Nem emlékszem olyanra, hogy ne tudtam volna róla. Én vagyok a legfiatalabb a családban, már abba nőttem bele, hogy édesapám híres, sikeres és mindenki által szeretett festőművész. Ezt már négyéves koromban érzékeltem a műcsarnokbeli nagy kiállításán, de ez nem jelentette azt, hogy egy pillanatra is elfelejtette volna a múltját. Szinte minden vasárnapi ebédnél előkerült a menekülés, hogy mennyi mindent kellett hirtelen hátrahagyniuk, és hogyan jöttek át titokban a határon a sebtiben felpakolt szekérrel. Azt is rengetegszer elmesélte, hogyan alázta meg őt a tanára nap mint nap az iskolában, mert magyarul beszélt az abban az időben még szinte színmagyar városban, majd hogyan csúfolták már az anyaországban azért, mert túl „palócosan” formálta a szavakat. Annyiszor hallgattam meg mindezt, hogy végül szinte ugyanolyan érvénnyel az én életélményem is lett; egyre jobban kezdtem átélni magam is édesapám szenvedéseit, átérezni a vele, velük, minden ottani magyarral történtek jogtalanságát, embertelenségét. Így nem volt kérdés, hogy az első önálló filmemben az én „így jöttem” történetem az ő „így jöttem” történetével fonódik össze, hiszen a kettő tulajdonképpen egy.

Mindez segített még jobban megérteni Baska József művészetét is?
Igen. Még ha az elsődleges cél nem ez volt is, hanem hogy a sok évtizede cipelt láthatatlan terheket levegyem a családunk és a magam válláról. De tagadhatatlan, hogy e meghatározó történet ismerete nélkül nehezebb lenne megfejteni a festészetét; mint egy kulcs, úgy működik. Ennek mentén érthető meg például igazán, miért vannak folyamatos mozgásban a képei, miért árad belőlük egyfajta nyugtalanság, miért válik központi motívummá a szekér mint az úton levés, az óhaza és az új haza között való örök zötykölődés, ha úgy tetszik, az otthontalanság szimbóluma. És az is csak így fejthető fel, hogy az absztrakt, a futurizmus nála nem puszta dekorativitás volt, pláne nem másolása a hatvanas-hetvenes évek új nyugati irányzatainak, hanem szükségszerűség. Belső, mert így, elemelve könnyebb volt saját magának is szembesülnie a borzalmakkal, és külső, hiszen a szocializmusban olyannyira kedvelt realista formában úgysem beszélhetett volna a magyarok üldözéséről vagy a Beneš-dekrétumokról. Így viszont megtehette azok helyett is, akiknek nem volt erre eszközük.

Ha nincs az üldöztetés, talán alkotó ember sem lett volna belőle?
Nem gondolom, hogy bárki elkerülhetné a sorsát. Édesapám azt vallotta, és ebben maximálisan egyetértek vele, hogy a tehetséget fentről kapjuk, és ha az ember érzi magában, az nagy felelősséggel jár. Meg rengeteg munkával. Ő ezért teljesen tagadta az ihletet, szerinte a dilettánsok találták ki, hogy hátradőlve várhassák a sült galambot. „Dolgozni kell, aztán egyszer csak megszületik a jó kép”, mondta mindig. Ahogyan azt is, hogy kizárólag magunkból, a saját történeteinkből, örömeinkből, bánatainkból kiindulva tudjuk a saját világunkat megteremteni. Bárhogy fordul az élet, akármilyen trauma ér minket, azt „szélként be kell fogni a vitorlába”, ez volt a kedvenc mondása. Vagyis, a kérdésre pontos választ adva, más körülmények között is biztosan festőművész lett volna, de nem pont ilyen.

Úgy fogalmazott, ez a film az ön „így jöttem” története is. Hova érkezett meg a végére?
Olyan értelemben nem kellett megérkeznem, hogy azt a fajta otthontalanságot, amit édesapám egész életében magában hordozott, én soha nem éreztem; itthon vagyok Magyarországon, ahol születtem, Budapesten, a belvárosban. A nyughatatlanságából viszont annál több van bennem, csak ő a rajzaival, a festményeivel, az elmesélt történeteivel, az írásaival kiabálta a világba az igazságtalanságok miatti fájdalmát, én meg éppen ebben a formában teszem. A Baska számomra ezért nemcsak film, hanem misszió, üzenet, kiáltvány is. Nem véletlen, hogy a cím jelen idejű: Baska nem magyarul beszélt, hanem magyarul beszél.

Vagyis amíg egy Baska is lesz a földön, ő is magyarul fog beszélni?
Pontosan. Nekem pedig az a dolgom, hogy a képességeimet, lehetőségeimet felhasználva, akárcsak édesapám, azok helyett is szóljak, akik ugyanúgy megélték ezt a drámát. Akiknek egyik napról a másikra ott kellett hagyniuk az otthonukat, akiknek a hozzátartozóit kivégezték Pozsonyligetfalun, vagy kisebbségi létben, másodrendű állampolgárként kellett élniük évtizedeken át. Százezrekről van szó csak a Felvidéken, és az ő sorsuk a mai napig nincs megfelelően feldolgozva és artikulálva. Én úgy érzem, hogy minden egyes említéssel, újságcikkel, irodalmi művel, képzőművészeti alkotással vagy filmmel egy-egy lélek felszabadul közülük.

A jogilag ma is érvényes Beneš-dekrétumokra sokan csak legyintenek, mondván, üres formaság, nincs jelentősége.
Nyilván ma már nem telepítenek ki senkit ezek nevében, de az emberek tudatában igenis ott mozog, hogy ezek a kisebbségeket eltiporni akaró törvények papíron ma is léteznek. Amikor például a filmben egy rozsnyói történész édesapámmal való barátságáról mesél, meg arról, hogyan építették fel közösen a testvérvárosi kapcsolatot Budapesttel, és közben csak úgy mellékesen hozzáteszi, hogy ő egyébként a mai napig háborús bűnösnek számít a hazájában, az szívszorító. Onnantól kezdve, hogy valakinek ez a program fut valahol hátul a fejében, önkéntelenül is másodvonalbeliként, kevésbé értékes emberként kezd tekinteni magára ott, ahol él. Ezért igenis muszáj addig bolygatni a múltat, míg végre nem változik a helyzet.

Lassan az utolsó szemtanúk is elmennek. Mennyire foglalkoztatják a fiatalabb nemzedékeket a szüleikkel, nagy­szüleikkel, dédszüleikkel történtek? Pláne hogy ezek sokszor egyfajta titokként lappangtak évtizedeken át.
A bemutató óta nap mint nap megkeresnek a miénkhez hasonló családi történetekkel, sőt, nem egy esetben elmondják, hogy az idősek éppen a Baska-film hatására kezdtek el otthon a múltról mesélni. Ilyenkor azt veszem észre, hogy a beszélgetés egy idő után nem is róluk, a szülőkről, nagyszülőkről szól, hanem rólunk, arról, hogyan tudjuk jobban megérteni a felmenőiket és így végső soron magunkat is. Ez nagyon fontos: ha nem tudjuk, honnan jöttünk, azt sem fogjuk tudni, merre tartunk.

A filmben többször elhangzik, hogy az édesapja nemcsak hős volt, amikor kisfiúként az új életbe vezette a családját, de nagy festő és tanár is, és ami talán még fontosabb, olyan ember, aki minden vele megesett rossz ellenére pozitívan, nyitottan és jókedvvel szemlélte a világot. Ez nem traumatikus, de nem is könnyű örökség; mennyire egyszerű vinni? 
Igyekszem. De az biztos, hogy hiába végeztem el a színművészeti mellett párhuzamosan a képzőművé­szeti egyetemet is, a festéshez például még nincs bátorságom. Nemcsak az édesapám miatt, hanem mert az édesanyám, Rényi Katalin is zseniális festőművész. Anyai nagyapám, Rényi Tamás pedig neves filmrendező-író volt. Korán, ötvenegy éves korában meghalt, az ő félbehagyott életéből fakadó állandó hiányt is ugyanúgy magamban őrzöm. Vajon anyaként, nőként, alkotóként eleget tudok-e tenni, mielőtt véget ér az életem? Tudok-e bármilyen nyomot hagyni magam után? Tovább tudom-e adni jó időben, jó ütemben a két kisfiamnak az őseik hagyatékát? Ezek a kérdések foglalkoztatnak, és egyben állandó munkára is sarkallnak.

Milyen reakciók érkeztek a filmre a többállomásos határon túli turnén? 
A rozsnyói premier különösen megható volt, annál inkább is, mert sok az ismerősünk arrafelé, tartjuk a kapcsolatot az ottaniakkal. Ahogy a közeli szülőfalujában sem feledkeztek meg édesapámról; Dernőn régóta tervben van egy Baska József-emlékház létrehozása. Hiába csökken a magyarok száma lassan, de biztosan arrafelé, a meglevők ugyanúgy foggal-körömmel ragaszkodnak a nyelvükhöz, kultúrájukhoz, mint ahogyan édesapámék, amikor, vállalva a közvetlen életveszélyt is, a bizonytalanságot választották a hosszú távon bizonyosan bekövetkező asszimiláció helyett. A film tehát elindult azon az úton is, fontos mérföldköveket elhagyva, ahol pontosan értik, miért beszél magyarul a Baska, és ez miért lehet fontos kérdés. Sepsiszentgyörgy volt a turné első, Kovászna a második állomása, és ha még Rozsnyót is ideveszem, akkor a filmet kvázi hazavittem. Minden közönségtalálkozón olyan megható történetekkel lépnek elém, melyeket meghallgatni egyszerre szép és mélységesen szomorú. Minden felidézett sors, minden a családjáért és a nemzetéért kiállni kész magyar lélek megérdemli a figyelmet és az időt. Hisz hol lennénk, ha a magyarságot nem egyenként és nem egyként tartaná össze minden magyar, bárhol él is?

Ha onnan nézzük, hogy az asszimiláció hosszú távon elkerülhetetlennek látszik, nem volt hiábavaló az elődök hősiessége?
Nehéz kérdés, aligha lehet megválaszolni. Úgy érdemes élni, hogy az ember megtesz ellene mindent a saját lehetőségei szerint. Én ezzel a filmmel küzdök a feledés ellen és azért, hogy a magyarság is fennmaradjon ott, ahol a régmúltba nyúló gyökerek dacára egyre kevésbé evidens a jelenléte. Nem vagyok egyedül a harcaimban. Ahogyan édesapámék szekerét is az Úr vezette, úgy vezet és tart meg engem és a családomat is az egész életen át.

***

***

***

A szülőföld geometriája

„Festői világa a szülőföld és a paraszti kultúra elemeiből táplálkozik, azok geometrizált átírása. A művekre jellemző – a színek és a figurák ritmusára épített – elegáns dekorativitás leginkább a nagyméretű épületbelsőkben érvényesül” – írta a Magyar nagylexikon Baska Józsefről. Az 1935-ben Dernőn született és 2017-ben Budapesten elhunyt, Magyarország Érdemes Művésze és Munkácsy Mihály-díjas képzőművész tanulmányait Diósgyőrben kezdte Csík Gézánál és Imreh Istvánnál, majd 1960-ban végzett a Magyar Iparművészeti Főiskola díszítőfestő szakán, mestere mások mellett Hincz Gyula és Barcsay Jenő volt. Később maga is tanított a főiskolán, 1981-től a grafikai tanszék docense volt. A rendszerváltozás után magániskolát is működtetett. Képzőművészi pályája sokfelé elágazott, festőként és szobrászként egyaránt ismert, emellett épületdíszítéssel, mozaikkészítéssel is foglalkozott. A visszaemlékezéseiből szerkesztett könyvet Baska magyarul beszél címmel adták ki 2023-ban.