Kádár L. Gellért telitalálat volt erre a szerepre! – a Hunyadi-sorozat smink- és maszkmestere a Mandinernek

Min dolgozik éppen? 
Elkezdődött a Móricz Zsigmond regényéből készülő Úri muri forgatása. Az első heteket egy Kecskemét melletti tanyán töltjük, amely varázslatos hely. A puszta végtelennek tűnő látványa, az állandó birkabégetés észrevétlenül kisimítja az ember lelkét. Az enyémet legalábbis biztosan, de szerintem a stáb többi tagja sem érez másképp; nem csupán térben, időben is folyamatosan utazunk. 

Hogyan lehet felkészülni az efféle utazásokra? 
Bármilyen témájú vagy korban játszódó filmre kérnek fel, mindig ugyanazt a módszert követem. Ha van irodalmi alap, akkor előbb elolvasom azt, majd természetesen a forgatókönyvet, és párhuzamosan igyekszem minél több forrásból megismerni az adott kort. Közben szép lassan elkezdem látni a szereplőket, és hogy én a magam eszközeivel mit tudnék hozzátenni ahhoz, hogy minél megjegyezhetőbbek, markánsabbak, figyelemfelkeltőbbek legyenek. Egy szép nőt még szebbre sminkelni, az soha nem érdekelt igazán. A karakterépítés izgat. Persze a film soha nem egyéni játék, az én elképzeléseimnek össze kell simulnia a rendező és az operatőr gondolataival, illetve a szerepekre kiválasztott színészek külső­-belső jellegzetességeivel. Csak így születhet meg egy olyan alak, amelyik – függetlenül a pozitív vagy negatív tulajdonságaitól – képes már az első megjelenéskor magára vonni a néző figyelmét. A maszkoscsapatnak nem kis felelőssége van ebben: 

Itt van például az Úri muriban Csörgheő Csuli figurája, akit Kovács Frigyes játszik csodálatosan. Csuliban első blikkre nincs semmi őrülten izgalmas, de közösen elértük, hogy ránézve bárki azonnal értse, ez a férfi mindennek az origója, ő mondja meg, merre menjenek a többiek. Szakhmáry Zoltánt Berettyán Sándor alakítja, az ő esetében pedig azt kellett kitalálnunk, hogyan tudjuk már a külsejével is érzékeltetni, hogy ez az ember nem fekete vagy fehér, jó vagy rossz, ide vagy oda tartozik, hanem magával kapcsolatban is tele van kétellyel, kérdőjellel. Ehhez minden eszközt bevetettem. 

Például milyeneket? 
Szőrt főleg. A fiatalabb színészek gyakran ódzkodnak a parókától vagy attól, hogy szakállt ragasszunk rájuk, mert a rossz régi mintákat látva félnek a nevetségessé válástól. Pedig nem kellene, hiszen ma már olyan minőségi alapanyagok és technológiák vannak, hogy a végeredményről senki nem mondaná meg, hogy nem az illető saját szakállát, bajuszát vagy haját látja. Történelmi filmek esetében gyakran nem is nagyon lehet ezeket a trükköket kikerülni, hiszen a különböző korokban más haj- és arcszőrzetviselet dívott; egy egész filmet hitelteleníthet, ha ezt legalább utalásszerűen nem jelenítjük meg. Annál inkább is, mert a régi divatok sokkal egységesebbek voltak, a férfiak meg, a parasztemberek is, mintha sokkal fessebbek, a nők meg nőiesebbek lettek volna. 

Végül is a film is olyan, mintha beülnénk egy időgépbe. Ez vonzotta ehhez a világhoz? 
Ez is. Bár messziről indítottam. Szülész-nőgyógyásznak készültem, csak aztán valami közbejött. 

Micsoda? 
Természetesen a szerelem. A fiú vágó volt, aztán rendező lett, ma már Balázs Béla-díjas, nem mellesleg harmincegy éve a férjem. Eljártam vele a forgatásokra, és egyszer megkérdezte, nem lenne-e kedvem kipróbálni magam sminkesként. Meg is lepődtem, mert civilben nem voltam az a sminkelős lány, de minél többet gondolkodtam rajta, annál jobban megtetszett az ötlet. Akkoriban persze még nem nagyon voltak a maihoz hasonló professzionális filmes háttéripari képzések, mesterektől és gyakorlat közben tanultunk meg a szakmát, türelemmel, lépésről lépésre. Én Basilides Editnél kezdtem, aki a Mephisto és az István, a király maszkmestere is volt. Hárman jártunk hozzá, és nemcsak az alapokat adta át nekünk – hogyan kell gyönyörűen kifesteni egy nőt vagy hurka­pálcára tekert emberi hajból aprólékos módon szőrt készíteni –, hanem arra is megtanított bennünket, mit engedhetünk meg magunknak és mit nem egy forgatáson. A filmgyártás hierarchikus rendszerben működik, ezt tudomásul kell venni, és ennek megfelelően viselkedni. 

A maszkmesternek hol van a helye ebben a hierarchiában? 
A rendező és az operatőr szava a legfontosabb, az adott mozgókép elsősorban az ő álmuk, ők találták ki és vitték végig azt a folyamatot, amelynek eredményeként mi mindannyian együtt forgathatunk. Ezért kötelességünk ennek az álomnak a megvalósulását a legjobb tudásunk szerint, alázattal segíteni. Rengeteg olyan jelenet van, ahol a maszk szerepe meghatározó, ilyenkor élvezem legjobban a munkát. Évtizedekkel ezelőtt, az egyik első önálló nagyjátékfilmem előkészítése során a rendező Sándor Pál leült a sminktükör mellé, és azt mondta: „te felelsz a színészek arcáért, hogy milyen lesz egy karakter a vásznon, abban óriási a szerepe a te munkádnak”. Ekkor éreztem meg először, mekkora hatalmunk és felelősségünk van az alkotói folyamatban. Ez összecsengett a vágyammal. Világéletemben alkotótársként szerettem volna jelen lenni, ahogyan Basilides Edit vagy a többi mesterem, Jakots Katalin, Tomola Katalin vagy Bujdosó Magdolna is az volt a filmjeiben – nem véletlenül. Utóbbi mellett kezdtem élesben a filmezést, és a többiekhez hasonlóan soha nem kért a tanításomért pénzt, csak annyit mondott mindig, hogy „most én segítek neked, aztán ha majd egyszer te viszel nagy filmeket, gondolj rám”. Nem felejtettem el, minden nagyobb feladatnál, ha csak lehet, hívom. 

A Hadik, az Aranybulla, a Most vagy soha! és a Hunyadi sorozat esetében mi jelentette a leg­nagyobb kihívást? 

hiszen vagy pontosan tudjuk, hogyan néztek ki, vagy valami más miatt konkrét, sok évtizede, évszázada megszilárdult képzetünk vannak róluk. A Most vagy soha! esetében viszont érdekes módon éppen Petőfi Sándorral gyűlt meg legkevésbé a bajom. Berettyán Nándor külsejében telitalálat volt a szerepre, csak a hajához kellett egy keveset hozzátenni, és a bajuszát kicsit petőfisre vágni. Annál nagyobb fejtörést okozott Táncsics Mihály, akinek ráadásul többféle ábrázolását is ismerjük. 

Ősz hajú, ősz szakállú öregemberként rémlik előttem. 
Pontosan, ez a legjellemzőbb, és a forgatás előtt mindenki készpénznek vette, hogy így, őszen is fog a vásznon megjelenni. Nekem viszont eszembe jutott, hogy ez az ember az 1848-as események idején még csak ötvenéves volt, vagyis nem öregíteni, hanem pont hogy valamennyit fiatalítani kellene Kovács Frigyest, feketével visszafestettük kicsit a szakállát. Ezért szükséges a sok olvasás, történelmi kutakodás és a figyelmesség, hogy az ellentmondásokat még időben ki lehessen szűrni. Ha a történet vagy a rendező nem kívánja meg szigorúan, lehet azért játszani; nem feltétlenül baj, ha a külsőt tekintve kicsit vissza- vagy előrekacsintgatunk a történelmi stílusokban. Itt vannak például a Hunyadi jelmezei és maszkjai. Ennek a kornak az igazi stílusa a gótika lett volna, a női viseleteket tekintve óriási fejdíszekkel, nyakig zárt ruhákkal, szinte smink nélkül. Nyilván ez sokkal kevésbé mutatott volna jól, mint a lágyabb, látványosabb romantikus stílus, így az lett az észszerű választás. A lényeg úgyis az, hogy a karakter váljon emlékezetessé. Ami végső soron a színészen áll, de ha csak egy aprósággal megkönnyíthetem a dolgát, már boldog vagyok. 

A Hunyadinál mik voltak még a hasonló eldöntendő kérdések?
Hunyadi Jánosról egyetlen ábrázolást ismerünk, ami finoman szólva sem egy hős képét mutatja. A sztorit viszont csak egy igazi, nagy formátumú hőssel lehetett érvényesen elmesélni. És ha azt mondtam, 

Nem csupán fizikailag, de az alázatát, kitartását, hitét tekintve is; ahogyan ő küzdött az álmáért, azért, hogy tényleg Hunyadi lehessen, az példaértékű lehet bárkinek. Szó nélkül tűrt minden macerát, amikor például hajnali négytől órákon át öregítettem, hogy az aznapi forgatás kezdetére minden ősz hajtincse és szőrszála a helyén legyen. Máskor meg a sebeivel bíbelődtem hosszú időn keresztül. A nőkkel sem volt könnyebb dolgom e téren, sőt. A férfiakra ragaszthatunk mindenféle szakállat meg bajuszt, hogy a fiatal vonásaikat némileg elfedve idősebbnek látsszanak, a gyönyörű, fiatal színésznőket viszont szinte lehetetlen évtizedekkel idősebbé tenni maszk nélkül. 

Mi a helyzet a sérülésekkel? Ezeket is a maszkmester dolga élethűen elkészíteni? 
Igen. A Hunyadi e tekintetben is összetett dolog volt, igazi csapatmunka, mint minden nagyobb produkció, nemritkán tizenöt-húsz maszkos, fodrász dolgozik együtt. A másik vezető maszkmesterrel, Balla Ritával a sokféle nemzetiségű szereplő kinézetét mind nekünk kellett kitalálni úgy, hogy az a 21. századi nézőnek is tetsszen. Ami a sebeket illeti, rengeteget kutattam, hogyan néztek ki a korabeli, főként harc közben szerzett sérülések. A verekedés közben szerzett kék-zöld foltok nyilván minden időben ugyanolyanok, de mivel dárdával már jellemzően nem megyünk egymás ellen, és szerencsére a karóba húzás szokása is megszűnt, alaposan utána kellett olvasnom, régi festményeken, metszeteken tanulmányoznom, ezek milyen külsérelmi nyomokkal, vérzésmennyiséggel járhattak, előtte-utána milyen állapotban lehetett az áldozat. Akkurátusan figyeltünk a koszolásra is: nem lehet, hogy a csata- téren valakinek tiszta legyen a körme. Az igazi kihívás az, amikor egyszerre rengeteg embert kell sminkelni, hajazni, koszolni. Egy tömegjelenetnél ez több száz embert is jelenthet. 

A mesterséges intelligencia nem csinálná meg mindezt könnyebben, gyorsabban az utómunkák során? 
Egyelőre nem temetném a szakmánkat, az MI használata még jó ideig biztosan drágább lesz, mint a mi tudásunk, két kezünk. A reklámokat biztosan hamar uralni fogja az MI, a játék­filmek- nél inkább hibrid megoldást tudok egyelőre elképzelni: a hagyományos kézi munkával és eljárásokkal megcsináljuk az alapokat, a gép a finomítást. Ennek csírái már láthatók a hatalmas költség­vetésű külföldi produkcióknál. 

Amelyekből egyre több forog nálunk is. Ezekben mennyire számítanak a magyar szakemberekre? 
Nagyon, ráadásul egyre összetettebb feladatokban. Ez nekünk is jó, hiszen – főleg az amerikaiak – hozzák az új technológiákat, anyagokat, témákat, mi pedig adjuk a kreativitásunkat, bátorságunkat. Lehet, hogy egy igazi rokokó kort idéző filmet Magyarország csak harmincévente tudna meg­engedni magának, tavaly viszont négy hónapon át Budapesten forgott a brit Sky Max tévécsatorna Amadeus sorozata – a hazai filmeseknek óriási tapasztalat az ehhez hasonlókban részt venni. A pályám korábbi szakaszában egyébként magam is több külföldi produkcióban – spanyolokban és főleg amerikaiakban – dolgoztam maszkmesterként, ám mivel alapvetően a magyar film szerelmese vagyok, ha csak lehet, inkább a hazai produkció mellett döntök. Ezek sikeréhez szeretnék hozzájárulni a csapatommal és persze a fodrászokkal együtt, akikkel vállat vállnak vetve dolgozunk. 

Ez a fő motiváció? 
És a családom. Fontos a munka, szeretem nagyon, büszke vagyok az eddigi elismeréseimre, A martfűi rémért és a Foglyokért kapott Magyar Filmdíjakra. Ám egész semmit nem érne a családom nélkül. Annál nagyobb öröm nincs, hogy az otthonunk egy nyugodt sziget, és a folyamatos, sokszor hónapokig tartó, napi 12-14 órás munka mellett szeretetben felneveltünk három szép, egészséges, jó értékrendű gyereket. Ez a szakma rengeteg lemondással is jár, nagyon fárasztó tud lenni, de hiszek benne, hogy egy mosoly, egy kedves szó minden nehézségre gyógyírt jelenthet. Filmet készíteni millióknak nemcsak nagy felelősség, de tényleg igazi öröm, boldogság is.

Nyitókép: Mandiner-archív

***