Magyarország békés és nyugalmas hely, sehol nem látom zsidóüldözés nyomát – Robert Lantos a Mandinernek

A köszönőbeszédéből kiderült, hogy fiatal korában évekig vízilabdázott. Mi döntött a film mellett? 
A póló nálam sport volt, nem karrier. Szerettem és élveztem a játékot, de a legfontosabb, hogy utazhattam általa. Szerény helyzetű családból származom, máshogy semmi esélyem nem lett volna ilyesmire. A kanadai válogatott tagjaként jutottam vissza Magyarországra is, 19 éves koromban, sok évvel azután, hogy a szüleim úgy döntöttek, elhagyjuk a hazánkat, és előbb Uruguayba, aztán Kanadába emigráltunk. 

Sors vagy véletlen? 
Nem tudom, hogy vannak-e az életben véletlenek. Ha csak arra gondolok, hogyan kezdődött a vízilabda, már ott felfedezhető valami sorsszerűség. 

Hogyan kezdődött? 
Eredetileg úsztam, a labdához annyi közöm volt, hogy az edzések végén mindig bedobtak a medencébe egy vízilabdát, levezetésként azzal szórakoztunk. A csapatban rajtam kívül edzett még három magyar srác, egymás között a vízben mindig magyarul beszéltünk. Egy nap megjelent a lelátón egy ember, hosszan figyelt minket, majd odajött, és magyarul megkérdezte, lenne-e kedvünk igazán megtanulni pólózni. Áts Jenőnek hívták, úszóként vett részt a 1956-os melbourne-i olimpián, és sokakkal együtt már nem tért haza, majd vízilabdázni kezdett. Ő lett az edzőnk, és 14 éves korom körül átálltam a pólóra. 

Hogyan emlékszik az említett magyarországi útra? 
Már az fantasztikus érzés volt, hogy átléptük a határt, és ez minden egyes perccel csak fokozódott, annak ellenére, hogy a magyar válogatottól természetesen kikaptunk. Megbarátkoztunk, így kíméletesen bántak velünk, csak szerény tízes gólaránnyal vertek meg. Ez volt egyébként a másik oka, hogy eleve nem terveztem nagy sportkarriert. Akárhányszor eljöttünk Európába, főleg Magyarországra, Svájc kivételével mindenki alaposan megvert minket. 

A magyar nyelv és identitás megtartására mennyire figyeltek otthon? 
Nagyon. A szüleim jártak a helyi magyar körökbe, apám rendszeresen magyarokkal kártyázott, és természetes volt, hogy otthon többnyire magyarul folyt a szó. A magyarság eleve nem olyasmi, amit csak úgy el lehet engedni. Az ember elengedheti Magyarországot, de Magyarország nem engedi el az embert: mint egy harapófogó, tart szorosan egy egész életen át. 

Még akkor is, ha nyolcévesen muszáj elszakadni tőle. Miért kellett elmenekülniük 1956-ban? 
Klasszikus értelemben nem számítottunk forradalmi menekülteknek. Majdnem azok lettünk, de az apám miatt kacifántosabbra sikerült a dolog. 

Mi történt? 
Úgy volt, hogy a szabadságharc alatt nekiindulunk a család többi részével, azaz anyám és apám testvéreivel meg az ő családjaikkal együtt. Gyorsan eladtuk a maradék bútorainkat, valahonnan sikerült egy teherautót is szerezni, ám apám az utolsó pillanatban meggondolta magát. 

A rokonok Kanadában kötöttek ki; ők segítettek aztán sokkal később nekünk is oda költözni. 

Miért változott meg végül mégis a véleménye? 
Mondott valamit a forradalom alatt, ami akkor nem tűnt valami nagy ügynek, mégis hamar egyre durvább következményei lettek. 

Mi volt az? 
Mivel korábban kuláknak minősítették, apám az ötvenes években teherautó-sofőrként dolgozott. 1956 októberében parancsba kapta, hogy szállítson ételt a lövöldözések miatt az Országházban rekedt pártvezéreknek, mire ő azt találta válaszolni, hogy nem fogja kockára tenni az életét azért, hogy a vörösök megtömjék a hasukat. Balszerencséjére ezt sokan hallották, így a harcok végeztével feljelentették. Ezután több alkalommal csöngettek az ajtónkon, hogy elvigyék újabb és újabb kihallgatásokra. A szüleim sejtették, hogy ennek jó vége nem lehet. 

Hogyan tudtak végül kijutni az országból? 
Anyám kapcsolatai segítségével. Korábban egy divatszalont vezetett Budapesten, majd az államosítás után engedélyt kapott az otthoni maszekolásra. Haute couture ruhákat tervezett kétféle kliensi körnek; mindennap ott ültek nálunk a politikus- és a focistafeleségek. Az egyik miniszter nejének nemcsak anyám ruhái tetszettek meg, hanem a Wesselényi utcai négyszobás lakásunk is. Megegyeztek: ha kijárja nekünk a férjénél az útlevelet, átíratjuk az ingatlant a nevükre. Így tudtunk végül legálisan távozni. 

Miért pont Uruguayba mentek? 
Eredetileg Kanada volt az úti cél, de addigra betelt az ottani magyarkvóta. Uruguay viszont fogadott még magyarokat, ráadásul anyám unokatestvéréék is ott éltek már jó ideje. 

Könnyen beilleszkedtek? 
Anyám igen, jó természettel és kiváló nyelvérzékkel volt megáldva. Hamar megtanult spanyolul, ráadásul folytathatta a munkáját. Én is gyorsan alkalmazkodtam, hiszen nyolcéves voltam, és a gyerekek mindig rugalmasabbak. Apámnak, szegénynek, viszont elég nehezen ment. Kanadát, ahova hat évvel később áthurcolkodtunk, sokkal jobban szerette. 

Vannak meghatározó emlékei erről az időszakról?
Persze. Uruguaynak köszönhetem a legfontosabbat: azt, hogy egy életre beleszerettem a filmbe. Monte­videóban laktunk, a belváros közepén, körbevéve mozikkal. Iskola után állandóan ezekben lógtam, jellemzően limonádékat, cowboy- és csihi-puhis háborús filmeket vetítettek. Egyetlenegy olyan volt, a Cinema Plaza, nagyjából száz méterre a lakásunktól, ahol többnyire korhatáros művész­filmeket játszottak. Az iskolából hazafelé mindennap elhaladtam mellette, az utcafronti kirakat általában tele volt színésznős plakátokkal. Bergman, Truffaut, Antonioni vagy Fellini neve nyilván nem sokat mondott, de a mély dekoltázsú hölgyek látványa ellenállhatatlanul csábítónak tűnt egy 12-13 éves fiú számára. Amikor megjelent a sorban a Fellini-féle La dolce vita reklámplakátja Anita Ekbergjel, úgy döntöttem, ha törik, ha szakad, ezt a filmet látnom kell. A vészkijáraton surrantam be, és revelációként hatott, amit láttam; mint amikor egy árnyékos szobába hirtelen teljes erővel besüt a nap. Nem csupán Anita Ekberg miatt éreztem így, hanem mert felfedeztem egy elvarázsolt és elvarázsoló világot, ahogy az olaszok mondják, az „il cinemát”. 

Innentől már egyenes út vezetett a saját filmekig? 
Azt azért nem mondanám. Néztem az új hullámos mozikat, elolvastam róluk, amit csak tudtam, filmkurzusokat választottam az egyetemen, és sokszor elképzeltem magam, ahogyan mondjuk Cannes-ban a nagy sztárokkal együtt vonulok a vörös szőnyegen. Nekem a mai napig az az origó, a filmes világ igazi központja. Ha a fesztivál és a közege vagy úgy általában a globális filmgyártás rengeteget változott is – nem feltétlenül az előnyére –, még most is Cannes-ban van rá a legnagyobb esély, hogy az ember valami szokatlannal, izgalmassal, újjal találkozzon. Több mint ötven éve jártam először a Croisette-en, mégis minden alkalommal ugyanúgy lenyűgöz a csillogás, a tengerpart, a hely sugárzó mitológiája. 

Akkor már filmesként érkezett? 
Dehogy, szintén vízilabdázóként, 19 évesen, és nem is a fesztivál ideje alatt. Nizzába szerveztek nekünk egy mérkőzést. Három kocsival utaztunk, a meccs után rávettem néhány csapattársamat, hogy az egyiket vegyük kölcsön, és ha már itt vagyunk a közelben, nézzük meg, hogyan fest az esti Cannes. Lődörögtünk, szendvicset ettünk, mert másra nem volt pénzünk, aztán mire visszaértünk az autóhoz, már várt két francia rendőr: az edző, nem tudván semmiről, bejelentette a lopást. Letartóztattak bennünket, amíg oda nem ért, és tisztázta a félreértést. Filmesként először 25 évesen jártam Cannes-ban. A barátaimmal alapítottunk egy kis forgalmazócéget, elsőnek egy olasz mozi, Mauro Bolognini A Ferramonti-örökség című alkotásának kanadai jogait vettük meg, majd egy második és harmadik filméit, így haladtunk szépen lépésről lépésre. 

Van kedvence abból a tíz alkotásából, amely bekerült a versenyprogramba? 
Több is, és nem csupán azokat szeretem, amelyek eljutottak Cannes-ba. Például az első, szinte nulla költségvetésű filmünk, a L’Ange et la Femme. Fekete-fehérben forgattuk 16 milliméterre, fran­ciául, viszont egy váratlan másik fesztiválsiker révén megnyitotta a következő kaput. Ennek köszönhető, hogy el tudtam készíteni a második mozimat, az In Praise of Older Woment, vagyis Az érett nők dicséretét, melynek világszerte sikere lett. 

Aminek ráadásul egy kis magyar vonatkozása is van. 
Nem is olyan kicsi. Az alapjául szolgáló regény egy magyar származású író, Stephen Vizinczey műve; egy ötvenhatos forradalmárról szól, aki Kanadában köt ki, és az asszonyok tárt karokkal fogadják. A Magyarországon játszódó részeket egyébként itthon szerettem volna forgatni, de a kommunista cenzúra miatt szó sem lehetett róla, így végül Montréalban építettük fel Budapestet. A kedvenceim közé tartozik  az Atom Egoyan rendezte The Sweet Hereafter, azaz Eljövendő szép napok, mely Cannes-ban nyert, és az első Oscar-jelölt filmem lett. David Cronenbergnek az Eastern Promises, vagyis Gyilkos ígéretek című filmjét nagyon szeretem, és kedvelem a Karambolt, amit David Cronenberggel közösen készítettünk. Ez annyira megosztotta a kritikusokat, hogy a cannes-i sajtóvetítésén szabályosan összeverekedtek. A zsűri kitalált egy külön elismerést a filmnek: prix spécial pour l’audacité – különdíj a bátorságáért. Ez a történet bekerült a cannes-i mitológiába. 

És persze nem hagyhatom ki a felsorolásból a két legszemélyesebb munkámat, A napfény ízét és a Barney és a nőket. A Hunyadi sorozat különleges élmény volt számomra. Ugyan magyar rendezővel dolgoztam már együtt – Szabó István rendezte A napfény ízét és a Csodálatos Júliát is –, magyar színészekkel magyar nyelven még soha; őszintén meglepett, mennyi tehetség van itt, és milyen alázattal dolgoznak. 

A napfény íze felújított kópiájának néhány hete éppen Cannes-ban volt a bemutatója negyed évszázaddal a kanadai premier után. Most hogyan látta? 
A témáját egyre fontosabbnak. Minden korban és rendszerben megvannak az elnyomók és az áldozatok, erre a világon még soha sehol semmilyen pártnak vagy oldalnak nem sikerült megoldást találnia. Az antiszemitizmus megint óriási problémákat okoz az úgynevezett szabad és fejlett Nyugaton. Kanadában, főleg a korlátlan migráció miatt, a zsidógyűlölet járványként terjed. A zsinagógák előtt fegyveres őrök állnak, zsidó iskolákat érnek támadások, szaporodnak a „Halál a zsidókra!” feliratok, a hatóságok meg ölbe tett kézzel nézik mindezt. És tetszik vagy sem, muszáj meglátni az összefüggést a tömeges migráció és e jelenség között; Kanadában tíz év alatt minimum ötszörösére­-hatszorosára nőtt a muszlim hátterű bevándorlók száma, ma a becslések szerint három­millióan vannak. Magyarország ehhez képest békés és nyugalmas hely. Elég gyakran járok haza, de sehol nem látom zsidóüldözés nyomát. 

Ezért mondta, hogy A napfény íze az egyik legszemélyesebb mozija? 
Igen. Bár nem a saját családomról szól, sok elem visszaköszön a szüleim és az ő rokonaik, ismerőseik történeteiből. Hogy anyám meg apám mindketten túlélték a vészkorszakot és a háborút, majd összetalálkoztak Budapesten, kész csoda. Anyámat, aki úszó volt, az edzői, egy katolikus házaspár bújtatta hamis papírokkal, mintha a saját lányuk lenne, így nem kellett felvarrnia a sárga csillagot vagy bemennie a gettóba, sőt mivel folyékonyan beszélt németül, a Gestapo irodájában kapott állást varrónőként. A cserébe kapott élelmet hetente kétszer elvitte az egyik budai pincében rejtőzködő nagyszüleimnek; miután a hidakat felrobbantották, csónakkal evezett át. Apám fiatal, erős férfiként nem úszta meg a munkaszolgálatot, de megszökött az orosz frontról, és gyalog keveredett haza. Nem tőlük, hanem elsős koromban egy osztálytársamtól tudtam meg, hogy zsidó vagyok. Összeverekedtünk a tízórain, ő meg azt kiabálta nekem, hogy „büdös zsidó”. Amikor elmeséltem otthon, láttam anyám arcán a félelmet, hogy talán kezdődik minden elölről. Ez a körforgás erősen jelen van A napfény ízében. 

Ez volt az első film, amit a Serendipity Point Films égisze alatt készített. A szerendipitás érdekes fogalom, sorsszerű felfedezést jelent, amikor valaki hirtelen ráébred egy addig is meglévő dolog jelentőségére, ahogy például Fleming felfedezte a penicillint. Jól gondolom, hogy ez beszédes név? 
Jól. A kilencvenes évek végére a korábbi filmes vállalkozásom, az Alliance Communications Corporation komplett birodalommá nőtte ki magát, a miénk volt a legnagyobb kanadai mozifilmgyártó és televíziós cég, négy tévécsatornával, több száz alkalmazottal, irodával Londonban, Párizsban, Los Angelesben, bekerültünk a tőzsdére. Akadt olyan év, amikor egyszerre hét-nyolc televíziós sorozatot készítettünk, plusz mozifilmeket, melyeket világszerte forgalmaztunk. Az egészet elnökként én fogtam össze, amit évekig nagyon élveztem, de egy idő után egyre többször elkezdtem azt érezni, hogy „nem erre szerződtem”, ahogyan az angol mondja. 

Hanem mire? 
A mesét akartam visszakapni, azt a bizonyos „il cinemát”, a szenvedélyt, a hitet, azt az euforikus érzést, amikor beleszerettem Fellinibe. Az élet pedig egyszer csak válaszút elé állított egy felvásárlási ajánlat révén. Viszonylag gyorsan el kellett döntenem, melyik irányba haladok tovább. Vagy visszautasítom a nagyvonalú ajánlatot, és építem tovább az addig is szépen hízó birodalmat, még több pénzt keresve olyan produkciókkal, amelyeknek nagy részét magánemberként soha nem nézném meg, vagy eladom az egészet, és visszatérek a gyökerekhez. Hogy határozni tudjak, elmentem a nyaralómba, amely egy erdőben, egy tóparton áll, és már jóval korábban elneveztem Serendipity Pointnak. Ültem a parton, egy sziklán, sütött a nap, már-már meditatív állapotban töprengtem rajta, mi lenne a helyes lépés, amikor előbb a térdemre, majd a vállamra szállt egy pillangó – soha előtte és azóta sem tapasztaltam hasonlót. Háromszor jött vissza, mintha súgni akart volna valamit. Nem volt nehéz kitalálni, mit: újra szabadnak kell lennem. A barátaim, üzlettársaim tiltakozása ellenére eladtam a céget, és megfogadtam, hogy 

A Hunyadi által például mit? 

amely eddig a maga országán kívül ismeretlen volt. Azért 

Ha nincs Hunyadi és nincs Nándorfehérvár, sejthető, mennyire más sorsa lett volna Európának. Amikor először került a kezembe Bán Mór regényfolyama, amelyből a forgatókönyv készült, rögeszmémmé vált, hogy ebből filmet, vagy még inkább sorozatot kell készíteni. Nagy költségvetéssel, látványosan, izgalmasan, szenvedéllyel, hogy világszinten is versenyképes legyen, és minél többekhez elérjen, de magyar színészekkel, magyar nyelven, hogy igaz legyen a lelke. Ragaszkodtam az utolsó szóhoz az írók, rendezők és a szereplők kiválasztásánál, mert a saját vállamon éreztem a felelősséget, hogy muszáj győznünk, hogy a mi Hunyadink kiváló és népszerű legyen. Hunyadi Jánost több mint egy évig kerestük, túlzás nélkül az összes jóképű, jó fizikumú budapesti férfi színészt megnéztük, de valahogy egyiknél sem éreztem, hogy ő lenne az igazi. Aztán megjelent Gellért, és tudtam, hogy ez az, megvan. Bár sokáig nem árultam el neki, hadd küzdjön, de a fejemben már az első perctől az övé volt a szerep. 

Folytatás is lesz? 
Egyelőre megpróbáljuk az első évadot minél több helyre eljuttatni. Ausztriában nagy sikere volt, Szlovéniában úgyszintén, Németországban erősen kezdett a múlt héten, Olaszországban most tartották a premiert, a Rai Uno sugározza. Kanadában, Ausztráliában, Görögországban hamarosan indul. Közben folynak az amerikai tárgyalások. Az tényleg világszenzáció lenne, ha egy magyar nyelven forgatott magyar sorozatot ott is sikerre tudnánk vinni a nagyközönség körében. 

Van erre esély? 
Hogyne. Én bízom benne. Mert tudom, hogy amit csináltunk, az jó.

Nyitókép: Földházi Árpád