Ha hazaérek, át is váltok a világ legszebb nyelvére: a palócok földjén, Mikszáth birodalmában, Patakon nőttem fel, ahol eszik a pampuskát, építik a virágkunyhót, nagymamám után pedig már édesanyám tereli az unokákat az erkélyről.
Veszettül tekerek le a lejtőn, csak úgy porzik utánam az út. A sárga Csepel kormányát alig bírom egyenesen tartani, suhanhatok vagy ötvennel. Növelni kell a tempót, hiszen lassan elhúzzák az esti harangszót, márpedig legkésőbb az este nyolc órai harangozás utolsó ütemére be kell gurulni a garázsba, anyám már ott vár az erkélyen, vigyázva, hogy időre hazaértem-e. Most is sikerül, pedig az utolsó utáni pillanatban indultam el.
Nehéz elszakadni a pataki Béke úttól, ahol nagymamámék laknak, ott jön össze ilyenkor nyáron a faluban a legtöbb gyerek. Mezítláb rohangálunk, csupa fekete a talpunk az aszfalt megolvadt szurkától. Demokrácia van: ha fiúk vannak többségben, akkor focizunk, ha lányok, akkor kavicsot gyűjtünk, vagy dinnyemagot köpünk, versengve, ki tud legmesszebbre.
Palócföld, Nógrád megye, Patak. Kicsiny szülőhazám egy erősebb kőhajításnyira fekszik a Mikszáth Kálmánról ismert település, Horpács mellett; ma már ezren sem lakják. A jó palócok írója Horpácson vásárolt meg egy négyszáz holdas kúriát, na nem azért, hogy gazdálkodjon, csupán egy csendes falusi helyre vágyott.
Csend, az tényleg van, csak időnként töri meg a kukoricafejtő gép nyikorgása. Még ma is a fülemben, orromban a színke – kisebb tárolóhelyiség – állott búza- és patkányszaga. A kedvenc helyem nagyszüleim baromfiudvarában a padlásra vezető létra legalsó foka. Alig várom már, hogy megpuhuljon a kondérban rotyogó, disznóknak szánt apró krumpli, amit ősszel szedtünk fel nagyapám többholdnyi, óriásinak tűnő földjein. Meghámozom és már nyelem is, csak előbb felmászom a nyári konyha zöld asztalára, onnan egészen jól el lehet érni a rudakon himbálózó kolbászokat. Krumplihoz az dukál.
Béke van, csak előtte el kell intézni a kakast a seprűvel, egy suhintás, aztán az is tudja, hol a helye.
A lehető legteljesebb a nyugalom. Ilyen hely egy van még a kis falumban, a szülőházam végében futó Derék-patak partja a hatalmas fák alatt. Kicsit később ott falom sorban a lányregényeket. A minap mondta apám, hogy „a hely szentsége” nemrég odavonzott egy hódcsaládot, de ők a fákat részesítik inkább előnyben.
A kis patak felett átívelő, az 1800-as években épült háromlyukú, barokk stílusú kis kőhíd a falu egyik nevezetessége. Számomra azt súgja: mindjárt hazaérek. Egyetemista koromban nem egy szaktársam nyelvjárásgyűjtő diktafonja vette fel, amikor Margit néni ízes palócul azt mondta, „tudják, hát a kőhídná”. Vagány néni volt, pikpakk felugrott unokaöcsém mountain bike-jára, méghozzá a pataki híres szarvaskendőben, legalább három alsószoknyával kiemelt brokátszoknyában.
Akkoriban még mind csodás népviseletet hordtak a nagymamám korabeli asszonyok. Csak úgy villogtak az élénk színek a templomban, különösen az Úr napján volt elképesztő kavalkád, főképp a körmenetre virágból épített bungalóknál. Ahogy lepörögtek a percek, órák, évtizedek, a templomban a színes brokátszoknyát felváltotta a gyászos fekete, az egyenes hátat pedig lassacskán a hajlott. De ezek az asszonyok még hajlott háttal is pörögnek, mint a kis Csepel pedálja. A népviseletet már elvétve hordják, de a hagyományaikat ápolják, ma is építik a virágkunyhót, tonnaszámra sütik a pampuskát, a híres pataki fánkot; és ki is lehetne más a vezérük, mint Mari néni, aki már kis koromban is néni volt, most kilencvenkét éves. És persze a palóc dialektus is beeszi magát az ember bőre alá. Nem egy osztálytársam állapította meg, ha hazaérek, át is váltok a világ legszebb nyelvére.
Leszámítva a kötelező ribizli- (volt vagy harminc bokorral) és olykor irgalmatlanul levéltetves borsószedést, imádtam a gyerekkori nyarakat. Be voltunk fogva rendesen, de megtanultunk mindent, apám jóvoltából a mézpergetést, nagymamáméból a csirkevágást, -feldolgozást. Még alig látszottam ki a földből, már löttyintettem a kis bádogbögréből a tiszta vizet a félbevágott zúzára, miközben mama tisztította. Kacsát tömni is megtanultunk: sose felejtem el a bekevert kukorica illatát. A tél sem telt tétlenül, mintha muszáj lett volna, csákánnyal vertük a patak jegét, nagyanyám meg a teraszról kiáltozott, hogy be ne essünk a fagyos vízbe. Szegénynek nem volt egyszerű, kapott a nyakába hat kegyetlenül eleven unokát.
Azóta mind a hatan felnőttünk, családot alapítottunk, ki-ki járja a maga útját, de Patakra azért vissza-visszanézünk. Amely változott is, meg nem is: igaz, a baromfiudvar a létrával már nincs sehol, nagyanyám helyett pedig anyám kiabál az erkélyről, ha az ő négy unokájából mesterkedik egyik-másik valamiben; a kőhíd is kicsit összement, persze, de megmaradt, akkor is, ha a víz alóla elszaladt.
Nyitókép: Karcza Zsolt
Egyre távolodik egymástól az Egyesült Államok és az Európai Unió. Előbbi ráadásul egy merőben új kontinens képzel el, ahol egyes országokkal működne csak szorosabban együtt.
Orbán Viktor exkluzív interjút adott a Salgótarjáni Városi Televíziónak, amelyben bejelentette, abban állapodtak meg a polgármesterrel, hogy felveszik Salgótarjánt arra a listára, amelyet a nagy nemzetközi beruházások számára felajánlanak.
Szerkesztőségünket megrendítette a család története, ezért a Mandiner adománygyűjtést indít Rosinec Mária és unokái megsegítésére.
Nem sokon múlt, hogy nem ölte meg az édesanyját és a nagymamáját.
A gonosz lengyel kápónők, a krumplihaja, amit élete kockáztatásával lopott, az eltűntek – véget nem érően hallgattam a nagymamát. Petri Lukács Ádám írása.
Még 70 km/órás széllökések is lesznek.
A jelölt személyéről szombaton döntött a szombathelyi Fidesz.
Illusztrációt mondjuk nem is keresett a bejegyzéshez.
Mindkét magyarral elégedettek.
