Por, mámor, Nógrád

Veszettül tekerek le a lejtőn, csak úgy porzik utánam az út. A sárga Csepel kormányát alig bírom egyenesen tartani, suhanhatok vagy ötvennel. Növelni kell a tempót, hiszen lassan elhúzzák az esti harangszót, márpedig legkésőbb az este nyolc órai harangozás utolsó ütemére be kell gurulni a garázsba, anyám már ott vár az erkélyen, vigyázva, hogy időre haza­értem-e. Most is sikerül, pedig az utolsó utáni pillanatban indultam el. 

Nehéz elszakadni a pataki Béke úttól, ahol nagymamámék laknak, ott jön össze ilyenkor nyáron a faluban a legtöbb gyerek. Mezítláb rohangálunk, csupa fekete a talpunk az aszfalt megolvadt szurkától. Demokrácia van: ha fiúk vannak többségben, akkor focizunk, ha lányok, akkor kavicsot gyűjtünk, vagy dinnyemagot köpünk, versengve, ki tud legmesszebbre. 

Palócföld, Nógrád megye, Patak. Kicsiny szülő­hazám egy erősebb kőhajításnyira fekszik a Mikszáth Kálmánról ismert település, Horpács mellett; ma már ezren sem lakják. A jó palócok írója Horpácson vásárolt meg egy négyszáz holdas kúriát, na nem azért, hogy gazdálkodjon, csupán egy csendes falusi helyre vágyott. 

Csend, az tényleg van, csak időnként töri meg a kukoricafejtő gép nyikorgása. Még ma is a fülemben, orromban a színke – kisebb tároló­helyiség – állott búza- és patkányszaga. A kedvenc helyem nagyszüleim baromfiudvarában a padlásra vezető létra legalsó foka. Alig várom már, hogy megpuhuljon a kondérban rotyogó, disznóknak szánt apró krumpli, amit ősszel szedtünk fel nagyapám többholdnyi, óriásinak tűnő földjein. Meghámozom és már nyelem is, csak előbb felmászom a nyári konyha zöld asztalára, onnan egészen jól el lehet érni a rudakon himbálózó kolbászokat. Krumplihoz az dukál. 

A lehető legteljesebb a nyugalom. Ilyen hely egy van még a kis falumban, a szülőházam végében futó Derék-patak partja a hatalmas fák alatt. Kicsit később ott falom sorban a lányregényeket. A minap mondta apám, hogy „a hely szentsége” nemrég odavonzott egy hódcsaládot, de ők a fákat részesítik inkább előnyben. 

A kis patak felett átívelő, az 1800-as években épült háromlyukú, barokk stílusú kis kőhíd a falu egyik nevezetessége. Számomra azt súgja: mindjárt hazaérek. Egyetemista koromban nem egy szaktársam nyelvjárásgyűjtő diktafonja vette fel, amikor Margit néni ízes palócul azt mondta, „tudják, hát a kőhídná”. Vagány néni volt, pikpakk felugrott unokaöcsém mountain bike-jára, méghozzá a pataki híres szarvaskendőben, legalább három alsó­szoknyával kiemelt brokátszoknyában. 

Akkoriban még mind csodás népviseletet hordtak a nagymamám korabeli asszonyok. Csak úgy villogtak az élénk színek a templomban, különösen az Úr napján volt elképesztő kavalkád, főképp a körmenetre virágból épített bungalóknál. Ahogy lepörögtek a percek, órák, évtizedek, a templomban a színes brokátszoknyát felváltotta a gyászos fekete, az egyenes hátat pedig lassacskán a hajlott. De ezek az asszonyok még hajlott háttal is pörögnek, mint a kis Csepel pedálja. A népviseletet már elvétve hordják, de a hagyományaikat ápolják, ma is építik a virágkunyhót, tonnaszámra sütik a pampuskát, a híres pataki fánkot; és ki is lehetne más a vezérük, mint Mari néni, aki már kis koromban is néni volt, most kilencvenkét éves. És persze a palóc dialektus is beeszi magát az ember bőre alá. Nem egy osztálytársam állapította meg, ha hazaérek, át is váltok a világ legszebb nyelvére. 

Leszámítva a kötelező ribizli- (volt vagy harminc bokorral) és olykor irgalmatlanul levéltetves borsószedést, imádtam a gyerekkori nyarakat. Be voltunk fogva rendesen, de megtanultunk mindent, apám jóvoltából a mézpergetést, nagymamáméból a csirkevágást, -feldolgozást. Még alig látszottam ki a földből, már löttyintettem a kis bádogbögréből a tiszta vizet a félbevágott zúzára, miközben mama tisztította. Kacsát tömni is megtanultunk: sose felejtem el a bekevert kukorica illatát. A tél sem telt tétlenül, mintha muszáj lett volna, csákánnyal vertük a patak jegét, nagyanyám meg a teraszról kiáltozott, hogy be ne essünk a fagyos vízbe. Szegénynek nem volt egyszerű, kapott a nyakába hat kegyetlenül eleven unokát. 

Azóta mind a hatan felnőttünk, családot alapítottunk, ki-ki járja a maga útját, de Patakra azért vissza-visszanézünk. Amely változott is, meg nem is: igaz, a baromfiudvar a létrával már nincs sehol, nagyanyám helyett pedig anyám kiabál az erkélyről, ha az ő négy unokájából mesterkedik egyik-másik valamiben; a kőhíd is kicsit összement, persze, de megmaradt, akkor is, ha a víz alóla elszaladt.

Nyitókép: Karcza Zsolt