Hogy a könyv minden egyes mondata olyan, mintha én álmodtam volna.
Soha nem tudtam igazán hinni abban, hogy az irodalomnak tényleg gyógyító ereje lenne, de A márványszirteken olvasása közben tapasztalnom kellett ennek a közhelynek az igazságát. De talán nem is a gyógyítás a legjobb szó erre. Sokkal inkább a rend helyreállítása.
Az, hogy a költészet szó német megfelelője a Dichtung, amely szó szerint sűrítést jelent, többek között épp Jünger műveiből érthető meg. A márványszirteken világa olyan, mintha nem is a miénk lenne. Olyan tájak, kövek, állatok, növények, vizek és emberek univerzuma, amely az antik görögökhöz, jelesül Homéroszhoz sokkal közelebb áll, mint a huszadik századi Európához. Mindez mégsem jelent idegenséget vagy túlzásba vitt absztrakciót, sőt. A világirodalomban kevesen ismerték annyira mélyen és átfogóan a természetet, mint Jünger. De Jünger nem elégedett meg a botanikai vagy a rovartani ismeretek tudósokat is kielégítő ábrázolásával, nála épp az a lényeg, hogy az általa megálmodott világban a legapróbb részletek is olyan belső fénnyel ragyognak fel, hogy az messze az anyagi világon túlra is átsugárzik. Az életnek olyan mély, bensőséges, a végletekig hevített, közben mégis félelmetesen józan szemléletével találkozunk a műveiben, amelyről csak az jut eszembe, hogy az angyalok láthatják így a világot.
Az irodalom nem gyógyít, hanem helyre rak az olvasóban valamit. A lélek eredeti szerkezetére emlékeztet.
„Mindnyájan ismeritek azt a vad mélabút, amely akkor kerít hatalmába, ha a boldogság idejére emlékszünk vissza. Mégis mennyire lehetetlen visszaidézni ezeket az időket, hiszen minden távolságnál kegyetlenebbül el vagyunk tőlük választva. Visszapillantva a képek szebbeknek is tűnnek; úgy gondolunk rájuk, mint egy halott kedvesnek mélyen a földben nyugvó testére, amelyet délibábhoz hasonlóan mégis valamilyen magasabb és szellemibb díszben látunk borzongva magunk előtt.” Így szól a regény első három mondata Nemes Péter fordításában.