Ernst Jünger a rendről, a szellemi ember belső rendjéről beszél. Hogy egyáltalán van ilyen rend. S hogy ez a rend az egyetlen eszköz, ami az embert a permanens káoszban megóvja a totális széthullástól.
Győrffy Ákos írása a Mandiner hetilapban
Ezt mindenképp olvasd el – mondta Csabi, a hajdanvolt nagymarosi bicikliszerelő úgy tizenöt évvel ezelőtt, egy őszi délutánon. Háttal állt nekem, szemben a munkapadjával, a biciklim váltójával bíbelődött épp. A szerszámai mellett hevert a könyv, csak a borítója egy részét láttam. Caspar David Friedrich festményét azért felismertem rajta. Csodálatos – tette még hozzá, aztán többet nem is mondott róla.
Csabi azóta meghalt, egyszer csak összeesett, és vége volt. Nagyjából annyi idősen halt meg, mint amennyi most vagyok. Nagy jelentősége ennek nyilván nincs, néha mégis eszembe jut, hogy semmi meglepő nem lenne abban, ha én is rég halott lennék már. Tulajdonképpen az a csoda, hogy még élek, nem is értem, hogyan lehetséges. Csabi fiatalon halt meg. Egy ereje teljében lévő férfi, ahogy mondani szokás. Egyszer álmodtam vele, már a halála után. Az álom helyszíne is a műhelye volt. Akkor is háttal állt nekem valamiért, olajos kezét egy rongyba törölte, letette a csavarhúzót a munkapadra, és rövid előadást tartott a leszületésről. Hogy milyen stációkat jár végig a lélek a túlvilágon, amíg egy újabb anyaöl be nem fogadja, hogy testet adjon neki.
Ennyi volt az álom. A könyvet hazavittem, és még aznap éjszaka elolvastam. A szerzőről addig soha nem hallottam. Csabinak igaza volt, A márványszirteken tényleg csodálatos könyv, sokkal pontosabban ezt azóta sem tudom kifejezni. Elég ritkán fordul elő velem, hogy egy könyv mondatainak olvasásakor úgy érzem, mintha a saját tudatalattimból áradna a fényre a történet.
Soha nem tudtam igazán hinni abban, hogy az irodalomnak tényleg gyógyító ereje lenne, de A márványszirteken olvasása közben tapasztalnom kellett ennek a közhelynek az igazságát. De talán nem is a gyógyítás a legjobb szó erre. Sokkal inkább a rend helyreállítása.
Az, hogy a költészet szó német megfelelője a Dichtung, amely szó szerint sűrítést jelent, többek között épp Jünger műveiből érthető meg. A márványszirteken világa olyan, mintha nem is a miénk lenne. Olyan tájak, kövek, állatok, növények, vizek és emberek univerzuma, amely az antik görögökhöz, jelesül Homéroszhoz sokkal közelebb áll, mint a huszadik századi Európához. Mindez mégsem jelent idegenséget vagy túlzásba vitt absztrakciót, sőt. A világirodalomban kevesen ismerték annyira mélyen és átfogóan a természetet, mint Jünger. De Jünger nem elégedett meg a botanikai vagy a rovartani ismeretek tudósokat is kielégítő ábrázolásával, nála épp az a lényeg, hogy az általa megálmodott világban a legapróbb részletek is olyan belső fénnyel ragyognak fel, hogy az messze az anyagi világon túlra is átsugárzik. Az életnek olyan mély, bensőséges, a végletekig hevített, közben mégis félelmetesen józan szemléletével találkozunk a műveiben, amelyről csak az jut eszembe, hogy az angyalok láthatják így a világot.
„Mindnyájan ismeritek azt a vad mélabút, amely akkor kerít hatalmába, ha a boldogság idejére emlékszünk vissza. Mégis mennyire lehetetlen visszaidézni ezeket az időket, hiszen minden távolságnál kegyetlenebbül el vagyunk tőlük választva. Visszapillantva a képek szebbeknek is tűnnek; úgy gondolunk rájuk, mint egy halott kedvesnek mélyen a földben nyugvó testére, amelyet délibábhoz hasonlóan mégis valamilyen magasabb és szellemibb díszben látunk borzongva magunk előtt.” Így szól a regény első három mondata Nemes Péter fordításában.
Jünger regénye annak idején a „vad mélabút” korbácsolta fel bennem irdatlan erővel, a vágyakozást arra, hogy igyekezzek megfejteni ittlétem mélyebb értelmét, hogy próbáljam meg felmérni az emberi élet valódi térfogatát. A márványszirteken menekülésbe és katasztrófába torkolló idillje elsősorban a rendről, a szellemi ember belső rendjéről beszél. Hogy egyáltalán van ilyen rend.
A könyv olvasása után jó ideig másra sem vágytam, mint hogy én is abban a világban éljek, a márványszirtekre épített kolostorban a tenger partján. Hosszú évek teltek el, mire megértettem, hogy Jünger éppen erről beszél: én is ott élek. A kérdés csak az, mit teszek, amikor a barbár csőcselék vérebek kíséretében egyszer majd kiront az erdőből.
Nagy tervezgető vagyok. Tervezgető és álmodozó. Ez az álmodozás nem egy jó hírű kifejezés, mert leginkább valami olyasmit értenek alatta, ami felesleges, értelmetlen és hiábavaló. Elálmodozgat az ember, na persze. De nagyon ráérsz!
Előveszem Csics Gyula 1956-os naplóját, mondom a gyerekeknek, hogy ezt a naplót 1956-ban egy ugyanannyi idős kissrác írta, mint ők. Rögtön van jelentkező a felolvasásra. Csender Levente írása.
A zsugorodó, örökös kompromisszumoktól is felőrölt, de azért még élő erdélyi magyarság sorsa csak minket, magyarokat érdekel. Senki mást.
Hiába, Jakab Péter nem tanult elődje hibájából: Vona Gábor „elvette”, ő eladta a párt lelkét. Knopf Alexandra írása.
A programprospektusokban nem szerepel, és a bejárat körül sem hívja fel rá semmi a figyelmet, hogy odabent filmeket vetítenek. Ide csak betévedni lehet, ahogyan az álmaimban tévedek be, mindig meglepetten, mindig örvendezve, hogy vannak még ilyen helyek.
Nem várt pálfordulást hozott a Fitch döntése: nemhogy elmaradt a leminősítés, de még javultak is a kilátások, szembemenve a pesszimista várakozásokkal. Az infláció csökkenése, a költségvetési egyensúly helyreállása és a gazdasági növekedés dinamizálódása meggyőzte a hitelminősítőt, ami a forintnak is lendületet adott.
A miniszterelnök politikai igazgatója JD Vance-szel telefonált.
