Forradalmi hevület

A nemzeti ünnephez közeledve rutinszerűen olvassuk az 1848-as célok és napjaink politikai célkitűzései között felfedezhető – vélt vagy valós – párhuzamokat, az unalomig ismert fordulatokat és kliséket, az olykor gyenge-közepes gimnáziumi dolgozatok szintjén megrekedő beszédek összegzéseit. Nehéz újat mondani persze, ennyi év távlatából különösen. Pedig történelmi távlatokban szemlélve alig nyitott még ki a Pilvax, a Nemzeti Múzeum árkádjai között visszhangzik még a „…nem leszünk!”, s közelmúlt a világosi fegyverletétel.

Tanulságos megfigyelni, kiket hajt ilyenkor honszeretet, és kik szónokolnak kötelességből. Egy szűk húsz évvel ezelőtti emlék is feldereng, amikor édesapám egy újpesti megemlékezésre vitt el, és láttuk, ahogy a baloldali prominensek támogatóiktól kérnek kölcsön kokárdát az elkészülő pr-fényképekhez, mert a sajátjukat (ha volt ugyan) otthon felejtették. Elhessegetve az emlékképet érdemes rögzítenünk: ha nehéz is újszerű beszédekkel megnyerni a hallgatóságot március idusán, hitelesen attól még lehet szólni; az tisztán érződik ugyanis, hogy melyik szónokot milyen érzelmi viszonyrendszer fűzi a szülőföldhöz és az anyanyelvhez.

A mindenkori ellenzék az év harmadik hónapjában a lánglelkű forradalmárok képében látja magát, s balsorsban a hazát. Ez így van rendjén, a politikában a magas labdát kötelező lecsapni. De hogy mennyire vehető komolyan a forradalmi hevület, az mégiscsak függ a körülményektől, tudniillik, hogy olyan ország épül-e, ahol kardlapoznak nemzeti ünnepen, vagy olyan, ahol bárki szabadon ünnepelhet. Hogy stagnálunk-e, vagy történelmi gyarapodást tudhatunk magunk mögött. Hogy megtagadja-e a hatalom a határon túli testvéreinket, vagy évszázados sebeket gyógyító nemzetegyesítő munka zajlik. S amikor az egyszeri szónokok hallgatósága, körülnézve e kis hazában, azt látja, hogy a hangzatos kijelentések és a hétköznapi valóság tapasztalata nem igazán egyeznek, felelős államférfiakat nem, csupán messziről érkező nagyot mondókat lát maga előtt, attól fogva kevesebbet is ad a szavukra. Jól teszi.  Az ünnep ugyanis, akármennyire esik a kampányidőszakra, mégis­csak érdemes arra, hogy megkülönböztessük a hétköznapoktól, másként szóljunk és különb módon éljük meg. Halovány a remény, de jó lenne, ha a március 15-én elhangzó beszédekről nem kellene március 16-án majd bizonygatni, hogy a szónok nem is azt mondta, és nem is úgy…