A Nyugat–Nyugat-konfliktus

Orbán Viktor a keleti autokraták és diktátorok stílusát másolja, keletre tolja az országot, Putyin pincsije, Kína szolgája – és így tovább. Gondolom, mindenki fel tud idézni néhány állandósult jelzőt, amit a geopolitikai diverzitásért és a keleti nyitásért, valamint az EU-val való konfliktusokért kapott a kormányfő. Talán nem árt tisztázni pár dolgot, mielőtt valaki egy baráti összejövetelen megint amiatt fogja csóválni a fejét, hogy a Fidesz Levédiába, sőt Mongóliába veti vissza az országot, vagy azon fog lamentálni, hogy újra a szovjet érdekszférában találhatjuk magunkat, pedig mennyire nyugatra vágytunk.

Valójában az államalapítás óta a Nyugat része vagyunk. A Nyugat keleti végén állunk őrt, a brassói Fekete-templom az utolsó gótikus istenháza a kontinens eme felén. Valóban keletről jöttünk, és oda próbáltak visszahúzni bennünket tatárok, törökök – és mondanám, hogy szovjetek, de az pusztán földrajzilag kelet. A Szovjetunió ugyanis eszmei értelemben nem Kelet volt: ott modern, nyugati ötletekkel kísérleteztek. Ne felejtsük: a kommunizmus nem keleti találmány, még akkor sem, ha a keletiek sikeresebben és kegyetlenebbül valósították meg. A keleti kommunista diktátorok mind nyugaton, leginkább Párizsban sajátították el az eszmét.

A magyar kormány nem eszméket és kormányzati stílust importál keletről, amikor nyit a Kelet felé, hanem magyar árut exportál és ottani befektetéseket hoz tető alá. Az oroszok felé való kereskedelmi nyitásnak most annyi, a sokat emlegetett kínait jóval meghaladja a dél-koreai, a gyakran kinevetett Türk Államok Szervezete tagországai pedig amúgy fasírtban vannak Kínával. Ezzel együtt a keleti nyitás lényege az, hogy legalább minimálisan csökkentsük a Nyugat-Európától, azaz a németektől való gazdasági függésünket. Miközben a németek, az olaszok, a franciák és mások nagyságrendekkel többet üzletelnek a keleti hatalmakkal, mint mi. Ennyit erről.