Ahhoz tehát, hogy az ember egy ilyen „halálgéphez” jusson, elviekben nem kell más, mint pénz, egy mesterséges intelligencián alapuló beszámíthatósági teszt, egy e-könyv és egy 3D nyomtató. Mindez igen távol áll attól, amit a „jó halálról” a zsidó-keresztény és az antik kultúrkör sokáig tartott. Az antikvitásban – legalábbis ami az aszklépioszi hagyományt illeti – az asszisztált halál az orvos vagy a pap közreműködését feltételezte. A nyugati orvoslást meghatározó hippokratészi hagyomány pedig – ahogy az az orvosi esküben is áll – egyenesen tiltja. Megjegyzendő, hogy az antik kultúrkörben a halálba segítés mellett az öngyilkosság is bevett szokás volt, ezt a cselekedetet a méltóságteljes felkészülés előzte meg.
A kereszténység új szempontokat adott azzal, hogy tilalommá tette az öngyilkosságot. Ezen pedig aligha árnyal a keresztény tradíció részét képező, úgynevezett meghalás művészete (ars moriendi), ami a betegek és a haldoklók vallásos fókuszú lelki gondozását jelenti. A „jó és kegyes halál” gondolata a reneszánsz gondolkodókat is foglalkoztatta. Közülük azonban többen, így Morus Tamás és Francis Bacon is, a szakavatott személyzet közreműködésében látták a koncepció megvalósíthatóságát – csakúgy, mint az újkor és a 19. század gondolkodói.
Az egyéni beleegyezésen és beszámíthatóságon alapuló liberalizáció a 20. században indult meg. A 21. század elején pedig már a Benelux államokban is legális volt az aktív eutanázia, vagyis amikor az orvos tevőlegesen járul hozzá a betege halálához – jellemzően az illető kifejezett kérésére. Jól látható, ez azt jelenti, hogy az élet elvételével együtt járó társadalmi (és nem büntetőjogi) felelősségen a halni vágyó és egy szakavatott személy közösen osztozik.
Svájc vékony jégen