A nem sárguló múlt

Régi képeket nézegetek. Az új korszak régi képeit. Digitális fotókat – immár lassan két évtized távlatából. Különös érzés, még szokni kell. Még szoknunk kell, nekem, neked, nekünk, millióknak, milliárdoknak a világ körül. Jönnek az új évtizedek, amikor már a digitalizált pillanatainkból és adattárakból fogjuk tudni felidézni a múltat. Pixelről pixelre tökéletes, éles, nem homályos, nem fakuló, nem sárguló képek ezreiről, százezreiről nézünk vissza magunkra, húsz – aztán majd harminc, negyven, ha esetleg megérjük, ötven – évvel idősebb énünkre. Lányok ifjú szépségük teljében; fiúk kisimult vonásokkal, gondtalanul a jelenben élve, a még homályos jövőre nem gondolva; újszülöttek, akik mára kamasszá vagy felnőtté váltak; szeretteink arcképei, akik ma már nincsenek közöttük; régi jelenetek utazásokból, házibulikból, nagy és jelentéktelen pillanatokról – bitekből álló digitális képekre mentve, soha nem elöregedve. Dorian Gray ha ezt megérhette volna!

Szimpla nosztalgia ez, persze, de valami újfajta nosztalgia – hiszen hiányzik belőle mindaz, amit az eddig legyőzhetetlennek hitt idő tesz velünk, tárgyainkkal és emlékeinkkel. Ahogy a digitalizált múltunkat nézegetjük, ahol régi albérletek utolsó, porcicás sarka is élesen látszik, ahol a fotó hátterében álló ismeretlen alaknak még a torkán is lelátunk, furcsán demokratizálódik és valahogy a lényegét veszíti el az énünket formáló múltra való emlékezés. E fotók már nem sárgulnak, nem színeződnek el, nem látszik rajtuk az idő múlása. Minden tökéletes rajtuk – és ez teszi őket mégis megfoghatatlanná. Emlékezésünk nem így működik: minél több év van mögöttünk, annál inkább színeződnek el emlékeink is, ahogy álomszerűvé kezdenek válni. A tiszta összképek kaleidoszkópszerű kollázzsá törnek szét, boldog pillanataink és kudarcaink, megbánásaink különös örvényben mosódnak össze, a szikár, prózai történések saját elménk mágikus realizmusában oldódnak fel. A lét varázsa, ugye.