A színház nem lehet politikamentes – Rudolf Péter a Mandinernek

Ádám Rebeka Nóra és Őry Krisztina interjúja a Mandiner hetilapban. 

Őrszentmiklós, Vácduka, Vác – gyermekkora helyszínei. Mit jelentenek önnek?
Első öt évemet faluban, faluszélen töltöttem, utána tizenhárom éves koromig egy kisvárosban éltem. A szüleim pedagógusként szolgálati lakásból szolgálati lakásba mentek. Az első élményem gyerekkoromból Őrszentmiklóshoz köthető, valami szörnyű vad kutya tartotta rettegésben a környéket, de mi jól kijöttünk, pedig rendszeresen megettem a kajáját. Az immunrendszeremnek szemlátomást nem tett rosszat. (Nevet) Manapság mennyire óvjuk a gyerekeket, én meg egy kutya táljából falatoztam! Szóval vidéki lélek vagyok értelmiségi szülőkkel. Azt hiszem, ez meghatározza a viszonyomat sok mindenhez.

Nélkülöztek?
Elég nagy szegénységben éltünk, de én nem érzékeltem a nyomorúságot. Édesanyám zseniálisan csinálta, hogy semmit ne érezzek ebből. Aztán édesapám 27 évesen a váci művelődési ház igazgatója lett. Ekkor egy időre elmozdultunk a nullpontról.

A családjuk mennyire sínylette meg a rendszert?
1959-es vagyok. A szüleim alapvetően baloldali emberek, csak éppen szocdem világnézettel, ez pedig finoman szólva árnyalta a dolgot. Apám csinálhatott volna nagy karriert mint munkáskáder, hiszen rendkívüli intellektusú és műveltségű emberként, munkás felmenőkkel jól megfelelt volna a rendszernek. Valódi baloldaliként mégis kilógott a sorból. Amikor be akarták szervezni mint művházigazgatót, párszor hülyének tettette magát, aztán inkább lemondott. Pedig nagyon jól állt neki, szerette és szerették a városban is azt, amit felépített. Feleannyi pénzért elment tanítani egy mezőgazdasági szakközépiskolába, ahol óriási harcot folytatott azért, hogy az irodalmat közelebb hozza a diákokhoz. Én ezt tartom valójában hősies tettnek; ugyan nem kerül be a történelemkönyvekbe, nekem tartást ad. Elképesztő ember, mindent tud, egész életemben ő volt az én Google-om. Idősebb korában, miközben már az unokákkal játszott, prédikációkat írt. Hetvenévesen ugyanis ateista létére lelkészképzőre ment, mert zavarta, hogy nem ismeri eléggé a Bibliát. Ami pedig édesanyámat illeti, néhány egykori tanítványa szerint hívő, csak nem tud róla. Valami végtelenül tiszta, őskeresztény elvek alapján éli az életét. Egyszer egy mélyen vallásos kollégámmal volt egy nyilvános beszélgetésem, ott mondtam, hogy szerintem az Úr színe előtt a cselekedeteink fontosabbak, mint a mondataink, édesanyám pedig jobban megfelel a tízparancsolatnak, mint sokan, akik nap mint nap hivatkoznak a hitükre.

Önnél hogyan van jelen a hit vagy az istenkeresés?
Ahogy utóbb mondta: a keresés szintjén. Úgy érzem, ostobaság azt hinni, hogy az a felépítmény, amely körülvesz minket, maga az evolúció, csupán tudományos lenne. Einstein is, miközben a világ működését vizsgálta, odáig jutott, hogy a végén ott van Isten. Szerintem kezd összeérni a hit és a tudomány. Ugyanoda tart. Kell hogy legyen valami rend. Vannak ijesztő elemei a huszonegyedik század tudományos meglátásainak, például amikor egy koordináta-rendszerben elhelyezik az érzelmeket. Ideges leszek, amikor felvázolják a Mátrix-világot. Holott lehet, hogy itt a hit és a tudomány találkozási pontja. Örök keresésben vagyok. Mindig keresem a kapcsolódási pontokat az ellentétes nézetek között, mert úgy gondolom, a világ úgy van kitalálva, hogy legyenek ellenpontok. Ritkán látható tisztán a jó és a rossz, de ez a szép benne.

Hol tart most a keresésben?
Van egy misztikus és zavarba ejtő élményem. Négy-öt éve történt. Szinte félve mesélem el, nem tudom, mit kezdjek vele. Egy Budapest környéki kisvárosba, egy ortodox templomba vitt az utam, ahol egy forgatókönyv fejlesztése kapcsán részt vettem egy szertartáson. Betegen érkeztem. Kifejezetten rosszul voltam, lázam volt, köhögtem. Különös kép fogadott, az ablakpárkányra hajolva egy lepel alatt suttogott két alak. Mint megtudtam, ez a gyónás ortodox módja. Vagy helyi szokás, már nem tudom. Groteszk volt, mégis megható. A mise oroszul folyt, óoroszul. Semmit nem értettem belőle. A hangok furcsa zsongássá álltak össze bennem. Nagyjából negyven percig tartott, egészen különös állapotba kerültem. Mintha más szögből láttam volna a dolgokat. Rég eltemetett történések kerültek más megvilágításba. Félek kimondani, de mintha egy másik térbe kerültem volna. A szertartás az altemplomban folytatódott, egy sír köré gyűltünk, a végén magamra maradtam, és térdre ereszkedve fogadalmat tettem. És elmúlt a fizikai rosszullétem. Azóta sem tudom megmagyarázni. Tértem már be templomba, s a kupolára felnézve szabadkoztam: bocsánat, hogy csak most jövök, amikor bajban vagyok. De őszintén szólva nekem az is az áhítat pillanata, amikor az Őrségben megállok egy kis hídon a Kerka felett, és köszönök a folyónak fennhangon. Valamint hiszek az imában, abban, hogy valaki nagy energiát mozgósít a szeretetével, és ezek a szeretetenergiák össze tudnak adódni.

Ha volt már ilyen élménye, mi hiányzik?
Az ember nem tud elfogadni szörnyű igazságtalanságokat. Nagy kihívás megérteni, hogy ha van egy felső erő, akkor ezeket miért engedi. Felkavar, hogy a kereszt, a hit nevében mi minden szörnyűség történt és történik az emberiség történetében.

Hatvanas évek – gyerekkor, hetvenes évek – kamaszkor, nyolcvanas évek – felnőtté válás, majd jött a rendszerváltás. Érzékelhető volt a fokozatos átmenet?
Érdekes, hogy mit fog fel ebből az ember, mikor hogyan lát rá a dolgokra. A rendszerváltozás után megjelent egy cikk a HVG-ben Brezsnyev látogatásáról, a fotókon látható volt, ahogy érkezik, és az úttörők lengetik a zászlókat. Elgondolkodtam: vajon mi volt nekem ehhez a viszonyom? Komolyan vettem? Nevetségesnek találtam? Senki nem gondolta volna, hogy a Szovjetuniónak egyszer vége lesz. De az tény, hogy lazult a dolog. A Szerencsés Dániel című filmből azonban még 1982-ben is kivágattak jelenetet. Az eredeti forgatókönyvben Zsótér Sándorral stoppolunk, megáll egy teherautó, és kiderül, hogy orosz katonák ülnek rajta. Felszállunk, és elhangzik egy mondat: „Nagyon örültünk, amikor bejöttek negyvenötben. De csak akkor…”, mire az orosz katonák kidobják az autóból Dánielt. A stoppolás még benne van a filmben, utána viszont már ott vagyunk Győrben. Emellett érdekes módon elkészült A tanú, amely a forgatókönyv első mondata után azonnal betiltható lett volna. Az 1956 után felépített kádári konszolidáció, így utólag, precízen ki volt találva – az oroszok is ki voltak játszva, a szelep is megvolt. A színházban ez izgalmasan csapódott le: én mint színész nem mondhatom, amit szeretnék, de a néző érti, mire gondolok. Ez nem tett rosszat a színháznak. Összehozta az embereket.

Mit gondol azokról a hangokról, amelyek ezekhez az időkhöz hasonlítják a jelenünket?
Ezt a fajta összehasonlítást feleslegesen élesnek és túlzónak tartom. De minden olyan tendencia zavar, amely korlátozza a szabad gondolkozást. Minden kirekesztés felháborít. Lehet nemzetinek és nyitottnak lenni. A közoktatás az egyik legfontosabb terep; a jövőnk. Fontosak a gyökereink, de ha a múltunkkal nem nézünk szembe, hanem heroizáljuk, az már káros lehet, és kontraproduktív. Úgy tűnik, ezt a problémát hurcoljuk magunkkal évtizedek óta. Mivel kicsi a piac, a minőségi kultúrát nem tudja eltartani az állam nélkül. A Vígszínház biztosan nem tudna csak a piacból megélni, vagy ha igen, akkor nem tudná betölteni azt a hivatását, amelyet százhuszonöt éve betölt, hogy a kortárs daraboktól a klasszikusokig mindent játszik. A kérdés, hogy a pénzosztás pillanatában milyen szempontok vezetik a döntéshozót. Nyilván mindig lesznek az adott hatalomhoz közelebb álló emberek. Ha e folyamat során valaki ezért kap pénzt egy alkotásra, az egészségtelen; ha képességesek kiszorulnak, mert mást gondolnak a világról, az meg egyenesen felháborító. Mindig azt mondom, hogy a szakma úgy tudja megvédeni a becsületét, ha összezár. Sejtekig hatol a politika – ez baj. Ezt csak egy összezáró szakma tudná kivédeni. Ez becsületbeli ügy kellene legyen.

Nem illúzió a szakma összezárása, miközben a szereplői között is sokaknak politikai motivációik vannak?
De, illúzió! Csak nem tudok másként gondolkozni! Talán a gyerekeinkre nem kellene ezt átörökíteni. Talán kezünkre játszik minden globális probléma – zárójelbe teheti a piti, megosztott, hol sznob, hol gagyi jelenünket.

Mit gondol, lesz nyugvópont, megbékélés?
Nem tudom. Sokszor éreztem már, hogy nem lehet ennél fájdalmasabb. Magam is vehemens ember vagyok, de igyekszem. A másik véleményével vitatkozom, nem az embert akarom legyalulni vagy az egzisztenciáját tönkretenni. A legfontosabb, hogy nem lehet egzisztenciális következménye annak, ha valaki valamiről mást gondol, mint az éppen regnáló hatalom. A politika mindig addig megy el, ameddig elmehet. Gáz-halmazállapotú, kitölti a teret. A szakmámnak megvan a felelőssége. Ha az a kérdés, akkora sebek ejtődtek-e, hogy már nincs visszaút, akkor talán mégis inkább hívő vagyok, és reménykedem valami csodában. De a csodáért tenni kell, ki kell érdemelni. Nem hiszem, hogy a mostani állapot bárkinek jó, nem „maradhatunk ennyiben”. A politika hatalomgyakorlás, vízió a jövőről, vagy annak hiánya. A hatalom és az egyén viszonya pedig mindig része lesz a színházcsinálásnak. A színház nem lehet politikamentes. Csak pártpolitikai ne legyen. Amit ebből a pozícióból meg tudok tenni, azt megteszem. Viszont jobban szeretek a műsorpolitikával érvelni, mint a megmondóember szerepében tetszelegni.

Viharos időszakban került a Vígszínház élére: Eszenyi-botrány, koronavírus-járvány, SZFE-ügy. Hogyan élte meg?
Szerencsére nem volt időm belegondolni. Leszegett fejjel mentem előre. Megbízott bennem a társulat, és megbíztak a döntéshozók. Most, hogy végre működünk, volt időm körbenézni, felemelni a fejem, már örömöm is van benne. Ha már nem a következő nap túlélése a tét, ha messzebbre tekinthetünk, akkor kinyílhat a lélekben egy kapu, és energia szabadul fel.

Metooügyek. Sok régóta lappangó feszültség bukott a felszínre a színházi világban. Idézem önt: „Pozitív hatás, hogy aki eddig a hatalmával visszaélve embereket használt ki, az most kétszer is meggondolja, mit tesz. Tönkremehetnek viszont életpályák, kiradírozódnak életművek, ami igazságtalan vagy aránytalan büntetés is lehet.” Marton László osztályába járt; a Marton-ügy volt a magyarországi metoo egyik kirobbantója.
Nehéz volt elhinni, hiszen a tanár úr egész attitűdjétől távol állt ez a történet. Itt vagyunk a szobában, ahol Marton László asztalánál együtt ültünk, évadot terveztünk: Eszenyi Enikő, Alföldi Róbert, Hegedűs D. Géza. Igazán az ő igazgatása alatt lett evidencia a színész-rendező fogalma. Ez sokat elmond róla. Én az összes ilyen jellegű etikai kérdésről azt gondolom, hogy ha egy ilyen ügy nem jut jogi síkra, bíróságra, hanem ott ragad a Facebook és az újságcikkek keretei között, az nem egészséges állapot. A megoldás egy művészkamara etikai bizottsága lehetne, amelynek jogában állna bevonni az illető működési engedélyét bizonyos időre, amennyiben a vizsgálat eredménye ezt indokolja. A teljes radír viszont igazságtalan. Senkit nem akarok felmenteni, félreértés ne essék, de ez egy szexualitástól fűtött szakma. Szexus nélkül nincs művészet. Karinthyt tudom idézni: ülök egy szobában, ember vagyok, belép egy nő, férfi leszek, minél inkább nő lép be, annál inkább leszek férfi. Hol a határ? Ezekről beszélni kellene.

A határ kérdése más vonatkozásban is beszédtéma: jó ideje zajlik a család és a párkapcsolat fogalmának kitágítása. Durva propaganda folyik ez irányban a közösségi médiában és a művészeti alkotásokban is. Mi a véleménye erről? 
Az tény, hogy az inga most kileng. Egész pályás letámadás zajlik az érzékenyítés témakörében. Ennek az elszántságnak vannak túlkapásai. Zavaró lehet a szervezettsége és az erőszakossága, csakhogy a másik oldalon annyi a fájdalom, a kirekesztettség, annyi ostoba támadás – elvont és valóságos értelemben – zúdult és zúdul embertársainkra, a „másokra”, hogy az felháborító. Az elfogadás az egyik legfontosabb keresztényi és liberális kapcsolódási pont. Senki ne szenvedjen, ne szorongjon, ne szégyenkezzen a szexuális hovatartozása miatt. Ez most átmeneti időszak, velejárója a sok ütközési pont. Ez elsodorja a normális párbeszédet. Nehéz épeszűen beszélgetni és érvelni, mert az emberek azonnal befeszülnek, ha kényes terepre kanyarodik a társalgás. Mégis bízom benne, hogy eljutunk oda, hogy a túlkapásokkal együtt is elfogadóbb lesz a társadalom.

Ön az elsők között írta alá az SZFE-s petíciót. Azt nyilatkozta, azért, hogy szorgalmazza a párbeszédet. Az egyetem körüli történések azonban egészen más színezetet kaptak. Öntsünk tiszta vizet a pohárba. Mit gondol a több mint fél éven át húzódó eseménysorozatról?
Semmit nem változott a véleményem. Megújulásra várt-e az intézmény? Igen! Belterjesség jellemezte? Igen! Komoly munka folyt-e? Egyértelműen igen! Ebben nincs ellentmondás. Ha egy ilyen nagy múltú intézmény munkarendjét, működésének metódusait újra akarjuk gondolni, modernizálni szeretnénk, abba rengeteg munkát kell fektetni, és főleg együtt gondolkodni az évek óta ott dolgozó, megszállott pedagógusokkal. Körbe kell nézni a világ színi egyetemein, begyűjteni információkat és hozzáilleszteni a mi közép-európai életünkhöz. Ez szakmai kérdés, semmi köze nem lehet a politikához. Az egész ügy politikai térbe lett terelve, és ez engem felháborít. Az, hogy az épületek elavultak, és most kap csak pénzügyi injekciót az intézmény, cinikus. Veszélyes üzenet. A fiatalokat pedig – akik úgy érezték, elveszik tőlük az otthonukat – nem partnerként kezelni, hanem lázadozó, elkényeztetett siserahadnak beállítani súlyos hiba. Egyébként politikai is. Ők tudniillik a jövőnk. A párbeszéd nem jött létre. Végtelenül sajnálom. És hogy a helyzetem végképp komplikált legyen, szinte minden ponton az én generációm áll, emberek, akikkel sok minden összeköt. Remeg a gyomrom, ha az egészre gondolok.

Nem gondolja, hogy a párbeszéd elmaradásáért a régi csapatnak van nagyobb felelőssége? Az új vezetés mindenkit biztosított arról, hogy folytathatja a munkáját, így meglett volna az esély az együttműködésre.
Természetesen nem tudom, hogyan zajlottak a megbeszélések, hiszen nem voltam jelen, de a nagyobb felelősség mindig a hatalmon levőké. Gesztusokat tenni ebből a pozícióból lehet. A régi csapatnak, úgy láttam, nem sok esélye volt alakítani az események folyását. Így valódi párbeszéd nem jöhetett létre.

Azzal valószínűleg egyetért, hogy a művészet értékkérdésekről is szól. Nem használ-e egy intézménynek, ha a liberális gondolat mellett a konzervatív is helyet kap?
Nyilván nem kérdés számomra, hogy egy művészeti iskolának nyitottnak kell lennie minden gondolatra. Ügyek vannak, kérdések, melyek kell hogy foglalkoztassanak. A gondolatokat semmiképp nem címkézném fel. Ha önmagamat kell meghatároznom: nemzeti liberális vagyok, mint Deák Ferenc, végül is ő a „haza bölcse”. Mielőtt bárki azt gondolná, itt húztam meg a párhuzamot, jelzem, igen, de vicceltem.

Trill Zsolt mondta korábban lapunknak, hogy a színházba járók sokszor csak bizonyos intézményekhez ragaszkodnak. „Az elkötelezett mag azt hirdeti magáról, hogy nyitott, holott csak egyfélét hajlandó megnézni.” Vidnyánszky Attila is hasonló tapasztalatokról számolt be. Ön hogy látja?
A csőlátás az egyik legnagyobb veszély. Sokszor tapasztalom, hogy nem látott produkciók kapcsán is bátran véleményt nyilvánítanak emberek, de ez sem oldalfüggő. Amikor a gyengeségeinkről beszélünk, azok nem egy-egy oldal szánalmas megnyilvánulásai, hanem az ember, pontosabban a közép-európai ember frusztrációi. Komolyan gondolja bárki, hogy a saját oldalán mindig makulátlan, tiszta erkölcsű, a túloldalon hitvány senkik állnak? A legfájdalmasabb, hogy Adytól Mikszáthig minden feltett kérdés, minden aggódó düh érvényes ma is. Ez a magyaros széthúzás a turáni átok. Ha hihetünk Vörösmartynak.

Mit lehetne tenni?
A gyermekeimben tudok csak bízni, hiszen az én generációmnak, amely épphogy megúszta a nagy háborúkat, óriási felelőssége van abban, hogy ide jutottunk. A zöldgondolat talán új teret nyithat, ahol már nem a múlt kérdéseiről beszélgetünk, hanem a jövőről. Persze már ebből is politika lett. Hogy felelős-e az emberiség azért, ami történik. Hogy kell-e lépéseket tenni, és ha igen, akkor kik és hogyan tegyék. Hogy kik és miként fizetik meg az árát. Nekem bűntudatom van, a gyermekeink játék közben azt hallgatták: „nagy a baj a világgal”, „ez már végjátszma” stb. Nézem ezt a generációt, és mintha nem akarna felnőni. De miért is akarna az ember felnőni egy végjátszmában? Remélem, elég dühösek már, hogy cselekedjenek, és újratervezzék a világot.

Feleségével, Nagy-Kálózy Eszterrel a minap vették át a Három Királyfi, Három Királylány Mozgalom díját. Színészházaspár, három gyerek. Hogyan tud működni?
Folyamatos szerepcserékkel. Mikor kin volt a nagyobb szakmai súly, a másik igyekezett helytállni. Összegezve persze Eszteren nagyobb volt a teher, de aggódnia nem kellett, ha én voltam hosszasan az egész csapattal. Nagyszülők is besegítettek. Szerencsénkre „családtag” lett a bébiszitter is. Én pedig törekedtem reggeli szertartásokkal pótolni a családi vacsorák elmaradását egy-egy főpróbaidőszak alatt. A nyarak emlékezetesek voltak. Néha végignézzük a digitalizált régi kazikat, olaszos a hangulat.

A színészeket bohémnak, kicsapongónak tartják. Hogyan tudtak ennyire fegyelmezettek maradni?
Nyilván három gyerek mellett a bohémság fogalma új megvilágításba kerül. Bohém dolog például elindulni egy sátorral Európába egy Multiplával. Aki látta a csomagtartóját, érti, miről beszélek. Aki szállt már be egy autóba két kutyával, egy tengerimalaccal és három túlmozgásos kiskamasszal, az is. Nyilván a klasszikus premierbulizós, világmegváltós kocsmai lét kiszivárog az ember életéből. Mindig az a kérdés, megéri-e. Hazugság lenne azt állítani, hogy az ember előtt nem pereg le egy másik film is, egy másik élet, de azt érzem, engem ez tartott össze. Minden nehézség ellenére ez az én utam. A kisülési pontok pedig a színpad és a film környékén leledzenek. Önmagában az a kérdés, miszerint a saját életedet éled-e, mindig izgatott. Szeretném egyszer egy filmben ezt kibeszélni magamból.

*** 

 Nyitókép: Földházi Árpád