Kétezerhat

Egy rokon rokona telefonált 2006 szeptemberében, hogy nem tudnám-e valahogy elérni Gergényi Péter budapesti rendőrfőkapitányt. Mert a gyerekük a rendőrautóból felhívta őket, hogy „apa, agyonvertek a rendőrök!”, azóta semmi hír róla. Az ügyvéd se láthatta őt, előzetesbe került. Akkor még nem tudtuk elképzelni, hogy ártatlanokat vernek péppé, úgyhogy azt gondoltam, biztos dobált szegény fiú, azért verték meg. A főkapitány is ezt üzente, mert utánakérdeztem. Aztán kiderült: Gergényi hazudott, ugyanis teljesen ártatlan fiúról volt szó, akit a lakása házának kapujában kaptak el és vertek össze a rendőrök.

Akkoriban az Ufiba írtam cikkeket. Mivel egyre több áldozatról szóltak a hírek, megkerestem a Civil Jogász Bizottságot elindító Morvai Krisztinát, hogy interjút készítsek vele. Kikészültem a beszélgetéstől: összevert, véres fejű lányok, megalázott, megkínzott fiatalok sorsáról hallottam, egyik történet borzalmasabb volt, mint a másik. Nem értettem, és azóta se értem, hogyan voltak erre képesek ezek az emberek – ráadásul csoportosan, a rendőri hatalmukkal visszaélve követték el ezt a borzalmat! Morvai Krisztinának felajánlottam a segítségemet, és az első sajtótájékoztató megszervezésében is részt vettem. Ott ült húsz áldozat. Mindegyik egyenként elmondta a történetét. Megdöbbenve hallgatta mindenki: a közönség, az újságírók és a többi áldozat is. Csodáltuk a bátorságukat, hogy el merték mondani, csodáltuk a vizsgáló­bizottságot, hogy éjt nappallá téve hallgatta az áldozatokat és gyűjtötte az adatokat.