Tartsuk saját kezünkben a sorsunkat! – Böjte Csaba a Mandinernek

Vágvölgyi Gergely interjúja a Mandiner hetilapban.

Keményen megtámadták a napokban egy interjúja miatt. Hogy viseli?
Az evangéliumért olyan dolgokat is ki kell mondani, amiktől nem lesz közkedvelt az ember. Jézus azt mondta, aki utána akar menni, vegye vállára a keresztjét, és úgy kövesse, nem ígérte, hogy fanfárokat fújnak majd a piros szőnyeg mellett. A konfliktusokat fel kell vállalni. A gyerekeknek is azt mondom: sokkal izgalmasabb játszani, a pályán lenni, mint a kispadon ücsörögni egész életünkben, még akkor is, ha így nagyobb a hiba lehetősége. De nem igazán értettem ezt a támadást, nem ítélkeztem, mégis nekem rontottak.

Azért is kapott, mert bokszolni is tanulnak a növendékei, horribile dictu, egy pap járatja őket verekedni!
Széchenyitől kezdve számos nagy magyar foglalkozott küzdősportokkal, ezek jellemfejlesztők. Nem szabad a gyerekeknek buborékban felnőni, mert elkényelmesednek. Meg kell tapasztalniuk, hogy küzdeni kell, hogy kapunk olykor pofonokat, hogy elesünk, de felállunk, megrázzuk magunkat, és küzdünk tovább. Egy nagylányunk két évvel az érettségi után odajött, s azt mondta: pofon fog verni. Meglepődtem, miért mondja ezt. „Hát miért nem mondta előre, hogy ennyi rossz ember van?!” – szegezte nekem a kérdést. Nem tudok új világot teremteni, a meglévőre kell felkészítenem a gyerekeket. Egyébként keresztény sport az ökölvívás: sokkal jobb adni, mint kapni! (Nevet)

Küszöbön a Nemzetközi eucharisztikus kongresszus, Budapestre érkezik Ferenc pápa, aki még a katolikus hívek körében is meglehetősen vegyes megítélésben részesül. Ön hogyan látja a tevékenységét?
Nem lesz népszerű, amit mondok, de én nemcsak azért állok Ferenc pápa oldalán, mert egy szerzetes engedelmességgel tartozik, hanem azért is, mert meg­győződésem, hogy nincs más út, mint a szentatya útja, aki az evangélium, Jézus keskeny útját járja. Nem egy régi világot kell őriznünk, hanem Isten országát építenünk. Nem tragikus hősökre van szükség, hanem az örömhír követeire. Krisztus eljövendő országa még nem épült fel, kitartó, verejtékes munkával kell megvalósítani – ez konfliktusokkal, áldozatokkal is jár. Sokan persze nem ezt várják el tőle, hanem egyfajta békés üldögélést. Hiszem, hogy a Szentlélek vezeti a pápát, hogy jó úton jár, bízzunk hát benne! Jézus azt ígérte, hogy a pokol kapui nem vesznek erőt az ő egyházán.

Sokan felvetik, hogy a pápa nem érti Európát, különösen a mi térségünket: a sorscsapásainkat, a történelmi kataklizmáinkat, a tapasztalatainkból fakadó félelmeinket, ebből kifolyólag a mi üzenetünk rossz akusztikával bír a Szent Márta-házban, az övéi pedig a Kárpát-medencében. Egyetért?
Jártam Argentínában még jóval azelőtt, hogy Jorge Mario Bergoglióból Ferenc pápa lett. Sokakkal beszélgettünk, és ott is volt, aki haragudott rá. De Argentína teljesen más világ. Voltam egy favelában Buenos Airesben, ahol senki nem tudta megmondani, hányan nyomorognak ott, negyven-ötvenezerre becsülték az ott lakók számát. Megkérdeztem, hány ilyen nyomornegyed van a városban, azt mondták, körülbelül kétszáz. Elképzelhetetlen, ami ott volt, s hogy onnét pár méterre a gazdagok palotái álltak. De a középosztály városrészeiben is néhány ház után mindig következett egy őrhely, ahol fegyveres biztonsági ember vigyázott az épületekre. Azért haragudtak Bergoglióra a helyiek, mert akkor még bíborosként a rendszerrel ellentétben arról beszélt: Jézus nem egyik vagy másik városrészbe való, ő mindenkié. Templom építését is csak úgy engedélyezte, ha a kapuk mindenki előtt nyitva álltak. Amikor megválasztották, tudtam, hogy radikális lesz, de a kereszténységnek ez a lényege: ne vigyük magunkkal Jézust egy exkluzív életformába. Európa sem sajátíthatja ki!

Az evangélium radikalitása járható út marad a 21. században is?
Amikor az első utcagyerekeket befogadtam, paptársaim is megkérdőjelezték az épelméjűségemet. De amikor valaki nyúvadozik a vízben, be kell szökni mellé, és ki kell húzni a partra. Hogy van-e erre engedélyünk, mindent rendben adminisztráltunk-e, azt utána megbeszéljük. Ha nem fordulok a templom előtt kolduló gyerekek felé, s nem segítek rajtuk, hiteltelen, amit mondok, még magam előtt is elveszítem a saját becsületemet. Kezdetben volt olyan paptestvérem, aki papi találkozókon elszabadult hajóágyúnak írt le engem, olyasvalakinek, akit meg kell állítani. Ez persze visszajutott hozzám. Felkerestem őt, letérdeltem előtte, és elvégeztem a szentgyónásomat. Elmondtam a félelmeimet, tanácsokat kértem tőle mindenféle taktikázás nélkül. Paptestvérem később nagyon sokat segített nekünk, rengeteg adományt gyűjtött. Tehát igen, az evangélium radikalitása és tisztasága az egyetlen megoldás ma is. Hiszek a szeretet végső győzelmében a rosszal szemben.

A progresszió megjelent a kereszténységben is, azt hirdeti: a szeretet nevében mindenkit és mindent el kell fogadni, akár azt is, ha azonos neműek akarnak szentségi házasságot kötni. Manapság a tanításhoz hű vonalat vádolják szeretetlenséggel. Mi a véleménye erről?
Nagyon tetszett Kassai Lajos meglátása, amelyben rámutatott, hogy ez nem jogi, hanem morális kérdés. Mesélek egy megtörtént esetet: a kommunizmus utolsó éveiben egy kilencvenéves bácsi meglátogatott minket, és hozott ajándékba két pléhből készült Krisztus-­szobrot. Elmondta, hogy az ötvenes években elhitte a barátainak, hogy jót tesznek az emberiséggel, ha az útszéli kereszteket összetörik, ráadásul prémiu­mot is kapott érte a munkahelyén. Ám a lelke mélyén érezte, hogy nem lesz ez jó, s azóta furdalja a lelkiismeret. Ezért idős korában hivatásává vált, hogy bádogot vett a nyugdíjából, amelyből saját kezűleg készített Krisztus-szobrokat minden egyes összetört keresztért cserébe. Több mint százat készített. Egyet felállítottunk a dévai kolostor előtt, hogy a gyerekek lássák: nem az számít, amit az uralkodó közvélekedés sugall, vagy amit a média szajkóz. A bűnt nem lehet átkeretezni, bűn marad. Van a lelkünk mélyén egy csengő, ha pedig elkövetünk valamit, ami Isten akarata ellen való, megszólal. Ezt kell követni.

Ugyanez a helyzet az abortusszal kapcsolatban is?
Sok haldoklóval találkoztam, aki gyónni akart. Tapasztalatból tudom, hogy olyankor nem azzal foglalkoznak, ettek-e húst pénteken, hanem a legmélyebb emberi drámák törnek a felszínre. Sokan fogták meg a kezemet, és mondták: „Atya, három gyermekemet öltem meg az anyaméhben!” Ez is morális kérdés, amivel kapcsolatban pontosan tudjuk, mi helyes és mi nem. A jót nem szabad rossznak hazudni, ahogy a rosszat sem szabad jónak.

A progresszív irány, amely a német szinódusi utat jellemzi, és ami nálunk is megjelent, csak vadhajtás, vagy tartósan velünk marad?
Az ember természeténél fogva keresi a megoldásokat, mert érzi, hogy még nem ért célba. Mindig lesznek, akik új utakat keresnek, ez önmagában jó dolog. De fontos, hogy mérlegeljünk: „gyümölcseiről ismerszik meg a fa”. Amikor Los Angelesben jártam, megkérdeztem, milyen eredményei vannak a progresszív irányzatok előretörésének, milyen problémákat oldottak meg. 
A válaszok alapján nem lett egyszerűbb és szebb az emberek élete, még több a válás, a törvényszéki tárgyalás – rossz a gyümölcs. De fogunk még tisztábban látni ebben a kérdésben.

Egyre többet beszélünk az apák hiányáról, amely már társadalmi szintű probléma. Árvák nevelőiként hogy vélekedik erről?
Nem kell félreverni a harangokat, mert az Isten nagyon jól teremtette meg az embert. Hatezer gyereket fogadtunk eddig be, s voltak köztük igazán borzasztó történettel érkezők is. Mégis mindegyikükből ki lehet szeretni a jót. Ha valakit nagyon szépnek látsz, az megszépül. Nem hiszem, hogy Isten akár az egyént, akár a társadalmat engedné zsákutca felé indulni. Tennünk kell a feladatunkat, tenni kell a jót, a többit pedig rá bízni – persze nem árt kis önkritika sem. Semmit nem szabad görcsösen csinálnunk, a gyereknevelést sem. Nagyapám mondta, amikor kaszálni mentünk: mintha táncolnál a kaszával, könnyedén csináld! Igaza volt; ha merevek vagyunk, görcsösek, abból jó nem sül ki.

A magyar lelkialkat viszont nem az optimizmusról híres, ha tetszik, olykor görcsösen merev és pesszimista.
Biztos, hogy e téren sem tett jót nekünk Mohács, Trianon, két világháború és két forradalom veresége. Az utóbbi száz évben is annyi közös vállalkozásunk sült el rosszul, hogy a kudarc nemcsak egyénileg, hanem közösségileg is bénítóan hatott ránk. De látjuk, micsoda eufóriát jelent, amikor jól szerepel a fociválogatott, vagy sikereket halmoznak az olimpikonjaink. Tudunk mi az ég felé nézni!

Az elmúlt évtizedben sok területen születtek szép sikereink, az ország közvéleménye mégis megosztott – a politika mindent felülír?
Nézzük az afganisztáni példát: odamentek a külföldiek, még bombázókkal is beleszóltak a belpolitikába – most pedig kivonulnak, káosz marad utánuk. Rossz, ha kívülről szólnak bele egy ország ügyeibe, nekünk sem szabad engednünk, hogy külső erők szóljanak bele a belpolitikába. Legyünk felnőttek, tartsuk a kezünkben a saját sorsunkat, ne külső erők döntsenek helyettünk!

Meg kell szólalnia az egyháznak, ha ezt tapasztalja? Egyáltalán: meg kell szólalnia választások előtt?
Lelkiismeretükre hallgatva papok és püspökök is rendszeresen elmondják a véleményüket – és ez szükséges is. Az egyház tanítja a szubszidiaritás elvét, ami azt jelenti, hogy kívülről a kisebb közösségnek csak akkor kell beleszólni a dolgaiba, ha az kifejezetten kéri, vagy egyértelműen szükségessé válik. Erre pedig emlékeztetnünk kell.

Az unió alapító atyái még úgy gondolták, az európai közösségnek is alapelve lesz a szubszidiaritás. A gyakorlatban ez kisiklani látszik…
Hasonlattal élek: nem azért tiltom, hogy a házainkban megüssünk egyetlen gyereket is, mert mit fognak majd írni rólunk az újságok, hanem azért, mert nem látom az értelmét. Erőszak nem hoz eredményt, ugyanígy az erőszakos politika sem. Érvelni kell – ezt mondanám a magyarországi pártoknak is mindkét oldalon. Logikus, világos, nyugodt és higgadt érvelésre van szükség, és ha már az önkritika is szóba került, ezt sokszor a jobboldal részéről is hiányolom.

Erdélyben is megosztott a politika, de Budapestről úgy tűnik, kisebbségben luxus a magyar–magyar küzdelem. Testközelből hogyan látszódik mindez?
Értéknek tekintem, hogy az erdélyi magyar maximalista, de ennek következménye, hogy kompromisszumkészségből talán kevesebb jutott neki. Holott fontos lenne egymást meghallgatni, örvendeni annak, amink van, és mindig a következő, előttünk álló lépésre koncentrálni. Nem fogom Erdélyben a mennyek országát kihirdetni, de ennyire emberhez méltón az utóbbi ezer évben ritkán éltünk, akár a képzési, akár az egészségügyi lehetőségeinket nézzük. De akkora vérveszteség sem ért még minket, mint az utóbbi harminc évben. Felhívtam már rá erdélyi politikusok figyelmét is, és újra mondom: félrevert harangok zaja mellett nem lehet családot alapítani, gyereket vállalni, vállalkozást indítani – csak csomagolni és elmenni. Meg kell nyugtatni a kedélyeket, az erdélyi magyarságnak van jövője, szeret minket az Isten!

Ez az optimizmus átragadhat a Bukaresttel ápolt viszonyra is?
Fogjuk fel ezt a kapcsolatot izgalmas meccsként, ahol érték mellett elkötelezve politizálhatunk. Az erdélyi magyarság – képviselői által – sok értéket, igazi profizmust visz Bukarestbe, és sok román politikus elismeri azt a tudást, tapasztalatot, amellyel ők gazdagítják a kormányzati munkát mindannyiunk javára. A magyarok tudják, hogy a körmük alá is benéznek, kétszer akkora erőbedobással kell dolgozniuk, ez pedig tiszteletet vált ki.

Térjünk vissza az anyaországba: mi dönthet a jövő évi választáson?
Pozitív üzenetekre, pozitív gondolatokra van szükség. Hirdessük meg az építkezés programját, tegyük tündérkertté a Kárpát-medencét! Építkezzünk minden tekintetben, teremtsünk olyan jólétet, amely vonzó. Szükség van a zöld infrastruktúra minden eddiginél intenzívebb fejlesztésére – a tündérkert szó szerinti értelmére gondolok –, az itt élés örömének erősítésére. Tegyük széppé az egész országot!

Bízik abban, hogy a program megvalósul?
Optimista vagyok. Körülbelül tíz évvel ezelőtt megfogalmaztam a Szent István­-tervet, alapgondolata, hogy azzal foglalkozol szívesen, amit szeretsz, ez pedig belülről fakadó érzés, kívülről nem diktálhatja senki. Hiába nagyon egészséges úszni, hajtogathatják ezt nekem, ha nem tudok, nincs értelme a Balatonra menni. Ha viszont megtanulok úszni, megszeretem, és ki se lehet majd könyörögni a vízből. A metafora mentén arra gondoltam, tanítsuk meg az embereket dolgozni, szerettessünk meg velük szép szakmákat, mutassuk meg, hogyan kell és miért jó strukturálni az életet. Hende Csaba fantáziát látott a tervben, majd megszületett belőle a közmunkaprogram.

Ez önnek köszönhető?
Kaptam is érte hideget, meleget! Volt, aki úgy érvelt, kitaláltam, hogyan kell három forintból egyet csinálni. Nemrég áttekintettük a program eredményeit, s azt láttuk, a bevont emberek hetven százaléka ma adófizető állampolgár – mégiscsak megérte! Ugyanígy biztos vagyok abban, hogy a nehezebb sorsú vidéki területeken megtartóerő lehet, ha szebbé, élhetőbbé tesszük a környezetet, ezzel is munkalehetőséget, perspektívát teremtünk.

Zajlik a vita az Európai Unió jövőjéről, ellentétes világlátások próbálnak dűlőre jutni, közben gondolkodnunk kell a saját jövőnkön is. Ön milyennek látja a magyarság jövőjét?
Hiszem, hogy mi, magyarok nem a múltban voltunk igazán nagyok, hanem a jövőben leszünk azok. Bátorság kell hozzá, igenlő hozzáállás, de megvalósulhat. Az igazi keresztény attitűd cselekvő, építkező, merésznek kell lennünk, és nem szabad elveszítenünk a derűnket. Annyi lehetőségünk van, annyi remek fiatalunk, csak ne vonuljunk vissza a négy fal közé, hanem találjunk egymásra, fogjunk össze! Ne féljünk a hibáktól! A legrosszabb, ha attól tartunk, valamit majd elszúrunk, s ezért inkább bele sem vágunk nagy dolgokba. Legyünk bátrak, és tegyük a jót!

***

Személyesen

Nyitókép: Földházi Árpád