Jézus öröksége nem alku tárgya – Erdő Péter a Mandinernek

Hitünk szent titka – mondja a pap a szentmisében az eucharisztiáról. Hogyan magyarázná el a szó jelentését azoknak, akik nincsenek vele tisztában?
Az eucharisztiát a magyar katolikus szóhasználatban három fogalommal azonosítjuk: a szentmisével, a szentáldozással és az oltáriszentséggel. A görög szó eredetileg hálaadást jelent: Jézus hálát adott, megtörte a kenyeret, és tanítványainak adta. Az eucharisztia a liturgikus jellegű étkezés gesztusa, amely a keresztény közösség központi cselekménye, az utolsó vacsora jelenvalóvá tétele. Az ehhez kapcsolódó kongresszus pedig meghívás: azzal, hogy kilépünk a templomból, áldás kívánunk lenni a világ számára.

Kinek szól elsősorban ez az esemény: azoknak inkább, akik az egyház falain kívül vannak, vagy a bent lévőknek?
A teljesen kívülállók számára is lehet üzenete a találkozónak, mégsem őket akarjuk csodálkozásra indítani. A saját hitünkről szeretnénk tanúságot tenni. Célunk a hit megerősítése és felelevenítése, egyben a körülöttünk lévő világ felé való megnyílás, párbeszéd is. Az evangelizáció. Az oltáriszentségben Jézus Krisztus személyesen van jelen, ő cselekszik. Tehát a Jézus személyével való találkozást ünnepeljük. Nem véletlen, hogy a plakátjainkon is ez szerepel: Találkozz Jézussal Budapesten!

Sokan meg vannak keresztelve, de ahogy mondani szokták, a maguk módján hisznek. Őket mivel lehet megszólítani?
Először is érdemes végiggondolni: hogy van az, hogy hiszek Jézus Krisztusban, hiszem, hogy ő valóságos Isten és valóságos ember, és mégsem törődöm vele? Az ő személyéhez valódi történelmi út vezet, hiszen tényleges történelmi személyiség, tudjuk, hogy élt, kereszthalált halt, és feltámadt. Az egyház őrizte az örökségét, ezt adja tovább a világnak. Ebben az összefüggésben azt mondani, hogy hiszek Krisztusban, de nekem semmit nem jelent, legalábbis ellentmondás.

A minap az olasz Il Foglio lapnak adott interjúban úgy fogalmazott, hogy a mai világban nem lehet „langyos” hívőnek lenni. Mire gondolt?
Az nem kereszténység, ha „valamiben hiszünk”, de nem gyakoroljuk a hitünket. Ez a természetes vallásosság szintje, a miénk azonban elsősorban nem filozófiai vallás: a kereszténység azt mondja, maga Isten szólt az emberiséghez. Már a próféták idején, az Ószövetségben is szólt, de teljes üzenetét Jézus Krisztus személyén keresztül mondta ki. Tehát Krisztus személye, tanítása és a vele való személyes kapcsolat áll a középpontban. Kétféle módon tudunk kapcsolódni hozzá, a konkrét történelmi tradíció útján, valamint a közvetlen, személyes élmény révén, a lelkiség, a spiritualitás síkján. A kettő együtt fontos. Amikor arról beszélünk, hogy evangelizáljuk önmagunkat és a környezetünket, akkor mind a kettőre hangsúlyt kell fektessünk. Erre nagyszerű alkalom az eucharisztikus kongresszus.

A rendezvény jelmondata a 87. zsoltárból való: „Minden forrásom belőled fakad.” Miért ezt választották?
Jézus az élő vizek forrása. Az eucharisztia, amelyben Jézus jelen van, egyben az egész egyház életének és missziójának a csúcsa és a forrása. Ezt az eddigi kongresszusok nem hangsúlyozták annyira. A keresztény olvasónak persze több rétegben is üzen ez a mondat: eredendően Jeruzsálemről szól, mégpedig a mennyei Jeruzsálemről. Arról beszél, hogy az összes nép, az egyiptomiak, a babiloniak, az etiópok mind Jeruzsálemben születtek, aztán örvendezve járják a körtáncot, és éneklik: minden forrásom belőled fakad. Ez a kép az idők végének beteljesülése, azt mondja, hogy minden nép meghívást kap, hogy Krisztus körül testvéri közösséget alkosson. Egyben az 1938-as kongresszusi himnusz soraira is rímel: „Forrassz eggyé békességben minden népet s nemzetet.”

Vagyis a különbözőségeink helyett az azonosságunkon, egyetemességünkön van a hangsúly, ahogy a katolikus szó jelentése is sugallja?
A keresztény szemlélet szerint Krisztus az egyetemes megváltó. Ez persze nem jelenti azt, hogy a népeknek és a kultúráknak nincs jelentőségük. Ellenkezőleg: az egyes népek öröksége, kultúrája, közösségi összetartó ereje a kereszténység fényében fölragyog. Megnemesedik, és képessé válik arra, hogy testvéri közösséget alkosson másokkal. Ez fejeződik ki ebben a vízióban, emellett is szeretnénk hitet tenni.

Ha aktuális üzenetet akarunk kihallani: mindenki őrizze meg saját arcát, nemzetét, identitását?
A keresztény ember benne él a történelemben.

nekünk ez adomány és feladat egyszerre. Ebben a kettősségben működik a keresztény hivatás. Nem elvont, emberbaráti hozzáállásról van szó tehát. Senkit nem zárhat ki a szeretetéből a keresztény ember, de ezt az örökséget a hit fényében kell elfogadni és megélni.”

A világjárvány miatt a kongresszust egy évvel későbbre kellett halasztani, súlyos veszteségek, emberi drámák vannak a hátunk mögött – mit gondol, többen fordultak emiatt a hit felé?
Ezt nehéz megmondani; amit külső eszközzel mérni tudunk, az a szentmisék látogatottsága. Idén Nagyboldogasszony napján megtelt az esztergomi bazilika, de ugyanígy megtelt már júniusban a papszenteléskor is. A sokévi átlagnál nagyobb volt a részvétel, persze ennek hátterében állhat a fellélegzés öröme is. Az is igaz, hogy minden járvány alkalom a megtérésre, hiszen az emberek meg akarnak állni Isten színe előtt.

Balog Zoltán református püspök lapunknak adott interjújában a bibliai ősidők jelenségeihez, az özönvízhez, a bábeli toronyépítéshez hasonlította a világjárvány időszakát. Ön hogyan vélekedik erről?
A saját korunk nehézségeit hajlamosak vagyunk dramatizálni. Ha csak arra gondolunk, hogy az 1300-as évek derekán, a nagy pestisjárvány alatt Európa lakosságának a fele meghalt, most pedig egy olyan járvánnyal állunk szemben, amelyben körülbelül két és fél százalékos volt a halálozási arány, ez nem mérhető a világrészeket kipusztító nagy járványokhoz. Vegyük komolyan, vonjuk le a tanulságot, de ne dramatizáljuk túl a helyzetet.

A világ egyes pontjain üldözik a keresztényeket, a hagyományosan keresztény nyugati társadalmak viszont mára hitükben elkényelmesedtek. Az üldözött, hitükért szenvedő közösségek adhatnak majd újabb lendületet a kereszténységnek?
A hitet azokkal lehet újjáéleszteni, akik megszenvedtek érte. XVI. Benedek pápa a reménység színterének nevezte Afrikát. Ahogy a kommunizmus idején Kelet- és Közép-Európában nagy árat fizettek az előző generációk azért, hogy hűek maradtak a hitükhöz, a világ több pontján ma is súlyos következményekkel jár a katolikus hit megvallása. Ebből erőt meríthetünk mindannyian.

Németországban határozott törekvések vannak a katolikus egyház liberalizálására. A katolikus püspöki kar elnöke több ponton nyíltan megkérdőjelezi az egyház hivatalos álláspontját, például a papi nőtlenség vagy az azonos neműek házassága kérdésében. Elszakadhat Rómától a német katolikus egyház?
Az úgynevezett szinodális folyamat, amelyet a németek két évvel ezelőtt elindítottak, már az alapoknál vitákat váltott ki. Hogy mi lesz az ügy kifutása, nehéz megmondani. A németeknél a világiak egy jelentős része fizetett tisztség­viselő, vagy egyházi fenntartású intézményt vezet, ezért jóval nagyobb az egyházra nehezedő társadalmi nyomás. Ám sem egy ország, sem egy földrész püspökeinek nincs hatáskörük arra, hogy lényeges dogmatikai kérdésekben döntéseket hozzanak. A pápai hivatal és az egyetemes zsinat feladata megőrizni a hit egységét.

Előfordulhat mégis, hogy az egyház a társadalom nyomásának engedve lazít a tanításán?
Itt nem arról van szó, hogy az egyház megfogalmaz bizonyos dogmákat, elveket, és a körülmények függvényében szigorít vagy lazít rajtuk. Ha egyszer Jézus Krisztus tanítványai vagyunk, akkor a tényleges tanítását, valódi, hiteles örökségét nem tekinthetjük alku tárgyának.

Már maga Jézus is megkérdezi a tanítványaitól: „hát ti is el akartok menni?” És akkor Szent Péter azt mondja: „hova mennénk, az örök élet igéi nálad vannak.” Minden korban igyekeznünk kell Krisztus tanítását érthetően képviselni, és megtalálni hiteles válaszát az új helyzetekre.

Egyre több és erőteljesebb támadás zajlik napjainkban a teremtett rend, a család és a természetes, születési nemek ellen; nem túlzás azt mondani, hogy a normalitás forog kockán. Mindez a szélsőséges liberalizmus égisze alatt, amely azt hirdeti: a szeretet nevében mindenkit el kell fogadni. Mi a helyes keresztény válasz a homo­szexualitás és a gender kérdésében?
Jézus a házasságról azt tanítja, hogy egy férfi és egy nő egész életre szóló, felbonthatatlan életszövetsége. A Teremtés könyvére utal, amely szerint Isten kezdetben férfinak és nőnek teremtette az embert – markáns állásfoglalás, amit az egyház azóta is őriz. A genderideológiát ennek megfelelően Ferenc pápa is világosan elutasította például az Amoris laetitia kezdetű apostoli buzdításának 56. pontjában.

Nem dolga az egyháznak határozottabban felszólalni a liberalizmus vadhajtásai ellen?
Az attól függ. Az üldözések korában, 313 előtt az egyház nem arról nyilatkozott, hogy a Római Birodalomnak mit kell vagy nem kell tennie. Tudta, hogy az egy idegen, más világnézetű, üldöző hatalom. Az egyház tanúságot tett a saját hitéről, és azt mondta, ehhez kell ragaszkodni, ezt kell továbbadni, mert ez a szabadító, ez az igaz. Nem biztos, hogy az egyház mindenütt abban a helyzetben van, hogy hangosan utat mutasson a nagypolitikának. A második vatikáni zsinat Gaudium et spes kezdetű konstitúciója arra int, hogy a világi hívek legyenek aktívak az e világi dolgok rendjének alakításában az evangélium szellemében. S felsorolja a politikát, a kultúrát, a gazdaságot, a művészeteket, a tudományt – csupa olyan területet, hogy megijedünk, ha arra gondolunk: katolikus szellemben alakítani, ki merne ma vállalkozni erre? Márpedig ez a hívő ember kötelessége. S hogy miként? Úgy-e, hogy a saját helyén helytáll, ha kell, lemond a hivatása gyakorlásáról, és bizonyos dolgokat nem vállal, vagy úgy, hogy képviselő vagy miniszter lesz, és azon a szinten tesz érte, az sok mindentől függ. Vannak olyan helyzetek, amikor éppen a szerénység a hitelesség ára, máskor a magas szintű, nagy nyilvánosság előtti állásfoglalásnak van helye.

Ferenc pápa budapesti látogatásában mindenki bízott, még ha nem feltétlenül szokás is, hogy az eucharisztikus kongresszuson megjelenjen a szentatya. A működését viszont jóval kritikusabban szemlélik itthon, mint az előző két pápáét. Hiányolják a határozott kiállását az egyház körüli vitatott kérdésekben, és sérelmezik, hogy gesztusaival nagyobb hangsúlyt fektet a perifériára, s kevésbé viseli szívén az öreg kontinens sorsát. Mit gondol erről?
Nos, ehhez látni kell, hogy a szentatya honnan jön, hogy néz ki a mindennapi valóság Buenos Airesben. Ott a szegény kerületek bizony fallal meg szögesdróttal vannak körbevéve, a falak lebontásának tehát konkrét, erős fizikai jelentése van. Amikor erről beszél, akkor a latin-amerikai realitást veszi alapul. Megrendítő helyzetek vannak a pápa hazájában. Az ember a legelegánsabb és a legszegényebb rétegekkel találkozhat egy időben. Amikor 2019-ben Rióban voltam, meglátogattam egy iskolát a szegénynegyedben, majd ugyanaznap eljutottam a bencések elit gimnáziumába. Akkora feszültség van az országon belül, amekkora számunkra elképzelhetetlen. Az egyház dolga az átjárás megteremtése, bemenni a szegények közé.

A világ minden pontjáról hívtak előadókat a kongresszusra, kit milyen indíttatásból?
Nemzetközi kongresszusról lévén szó arra törekedtünk, hogy az egyes világrészek képviselve legyenek, és hogy különböző élethelyzetekből érkezők vallják meg hitüket. Vannak világiak is, szerzetes, professzor. Sokan a személyes evangelizáció tapasztalata alapján lettek meghívva. Ott van például Moysés Azevedo Brazíliából, világi ember, egy nagy hatású lelkiségi mozgalom alapítója. Ez a közösség a leszakadt, útkereső fiatalokkal foglalkozik, pizzériákat, sport­egyesületet tart fenn szerte a világon. A mozgalom tagjai már a mi egyházmegyénkben is jelen vannak, ez idáig harminc embert készítettek fel a keresztségre. Lesz Afrika-napunk, Nigériából jön John Onaiyekan bíboros mellett Valerian Okeke érsek. Az ő egyházmegyéjében van az a kórház, ahol Csókay András professzor dolgozik. Érkeznek előadók a Fülöp-szigetekről, Dél-Koreából a szöuli érsek, aki a koreai egység nagy szószólója. A volt Szovjetunióból itt lesz egy görögkatolikus pap, akinek az apja is papként szolgált, ő arról tud mesélni, milyen volt, amikor az egész egyházukat betiltották. Természetesen jönnek Romániából, részben magyarok, részben románok, Szlovákiából is jó páran, a pozsonyi és a kassai érsek is. Itt lesz Dominik Duka prágai érsek, a lengyel püspöki kar elnöke és tizenegy tagja. Érkeznek kiváló olasz előadóink a Comunione e Liberazione mozgalomból, püspökök Franciaországból, Angliából, valamint Brüsszelből az unióhoz akkreditált szentszéki nagykövet.

A konstantinápolyi pátriárka is elfogadta a meghívásukat, ami kuriózum. Tekinthető ez a keleti és nyugati egyházak közötti közeledés jelének?
Az utóbbi években a kereszténységre nehezedő nyomás, az erőszakcselekmények sok tekintetben közelebb hozták egymáshoz a felekezeteket. A keletiek és a latin katolikus egyház ráadásul az eucharisztia kérdésében egyetért, tehát itt még hitbeli közösség is van. Hazánk az egyetlen olyan régió, ahol a legkülönbözőbb keleti keresztények képviselői és a latin egyház együtt tud jelen lenni. Itt lesz a kongresszuson a moszkvai partiarkátus részéről Hilarion metropolita és még sok más egyházi vezető a keleti egyházak világából, katolikusok és nem katolikusok egyaránt. Ezzel egy időben tartjuk Budapesten a keleti katolikus püspökök európai találkozóját is. Az utóbbi években rendszeressé vált, hogy a keleti egyházakat érintő témákról tanácskoznak, főként a Kárpát-medence valamely városában, hol Nagyváradon, hol Kassán. Most épp Budapesten.

Többen vélik az egyház köreiben, hogy a világesemény szervezésével Magyarország történelmet írhat. Ön is így látja?
A történelmet a gondviselés írja. Magyarországnak geopolitikai helyzetéből fakadóan megvan az esélye, hogy összekapcsolja keletet és nyugatot. Olyan eucharisztikus kongresszus, ahol a keleti egyházak ilyen mértékben képviseltetnék magukat, másutt nehezen képzelhető el. Ez nagy találkozás lehetőségét hordozza.

Nyitókép: Ambrus Marcsi