Meg kell nézni, mit mentsünk át a mába – Kassai Lajos lovasíjász a Mandiner Útravalónak

Ádám Rebeka Nóra interjúja a Mandiner Útravaló különszámában.

Miért pont ez a hely? Hogyan került ide?

Még a kommunizmus idején történt: harminc­három évvel ezelőtt egy megvadult ló bevágtatott velem a völgybe, és ez megpecsételte a sorsomat. Egyfajta hazatalálás-élmény fogott el. Akkoriban már nagyon kerestem a helyemet a világban, végül itt találtam meg. Eleinte csak kijártam ide, később béreltem az állami gazdaságtól, majd a rendszerváltozás után néhány évvel sikerült megvásárolnom. A magyarság zászlóshajója ez a völgy. Egyfajta kulturális központ, amely arról szól, hogyan sikerül összeegyeztetni a hagyományt és a modernitást. Mindig is érdekelt, hogyan legyek 21. századi ember, annak minden modernitásával, úgy, hogy közben ne szakadjak el az ősi kultúránktól. Ez egy harminc éve tartó kísérlet. „A múltat végképp eltörölni” – ez hibás jelszó. Nem fordíthatunk hátat a saját kultúránknak.

Olyan példát igyekszem mutatni az embereknek, ahol ez a kettő remekül kiegészíti egymást.

Ha jól tudom, a közelben nőtt fel.

Igen, tősgyökeres kaposvári vagyok. A szüleim, nagyszüleim is somogyi kötődésűek. Abszolút lokálpatrióta vagyok. A Zselic csodálatos tájegység, nagyon kötődöm hozzá.

„Igyekeztem minél többet áthozni őseink kultúrájából, amelyeket a 21. századi ember használhat” – fogalmazott egyszer. Mennyire nehéz átültetni a hagyományokat a jelenkorba?

Nem szabad megerőszakolni a kort, amelyben élünk, csak azt érdemes átültetni, ami adaptálható. Meg kell nézni, minek van tere és lehetősége, miben szenved hiányt ez a kor, mi az, ami régen többlet volt, és érdemes átmenteni a mába.

emiatt rengeteg természetellenes viselkedés jellemzi. Azonban igazi hiány közösségekből van. Egy jó közösség jótékony hatással tud lenni az egyénre, ha pedig beteg egy közösség, nem lehet meggyógyítani az egyént. Amikor arról beszélünk, hogy népbetegség, tudnunk kell, hogy az mindig egy közösség problémáját jelenti – a rossz táplálkozás, a helytelen életvitel vagy gondolkodásmód alakítja ki.

És mi a helyzet a mostani fiatal nemzedékkel? Mintha már nem lenne igénye közösségi élményekre, illetve ha van is, a virtuális térben éli meg őket.

Ez így igaz, ám a mostani tizenéves generációért mi vagyunk a felelősek. Mi tanítottuk neki, hogy nincs fék, a végletekig kifosztható, megmérgezhető, szétbarmolható a bolygó, nincs senki és semmi, ami az embert megállíthatná. Mi formáltuk ezt a világot ilyenné, mi teremtettük ezeket a kütyüket is. Nem lehet számonkérni rajtuk, hogy egy általunk szétbarmolt világban hogyan viselkednek. Milyen alapon?

Hagyomány és modernitás – itt, Kassai-völgyben megfér, az uralkodó kurzusok azonban eléggé végletesek: az egyik el sem tudja képzelni, hogyan legyen modern, ha a hagyományokat is meg akarja élni, a másik pedig a múltban él, és elutasítja a haladást.

Pontosan. Sajnos a mi kurzusunk nehezen veszi tudomásul, hogy változik a világ. Megmerevedett. Én a természetben élek, ami azt jelenti, hogy a legközelebbi ember egy kilométerre lakik tőlem, illetve olyan a párkapcsolatom is, amilyenben a férfi- és női szerepek mind az ősi minták alapján működnek a szükségszerűség révén. Azzal, hogy a feleségem a gyerekekkel és a háztartással foglalkozik, védett pozícióban van. Nem ő megy például a bivalyok után, amikor kiszakítják a kerítést. Ezen elvek mentén rendeződik a világunk. Ennek ellenére nincsenek olyan elvárásaim, hogy mindenki ezt kövesse, hiszen a 21. századi városlakó ember számára ez elképzelhetetlen. Abba a közegbe lehetetlen ezt adaptálni – nagyon sok anya van, aki egymaga neveli a gyermekét, vannak homoszexuális kapcsolatok, már sokkal színesebb a paletta.

A szüleim már nem ezt élték, de én is csak azért tudom megtenni, mert predesztinál a környezet – a feladatokat el kell végezni, be kell osztani. Egy városban ez nem menne. Mindenki hajlamos beleesni abba a hibába, hogy a saját ideológiáját vagy életformáját akarja rákényszeríteni egy attól idegen környezetre. Nem egyetérteni kell, hanem együtt kell élni. Ezeknek a világoknak meg kellene férniük egymás mellett.

Nem lehet, hogy egyfajta szakadás lesz a vége? Az emberiség egyik fele kontroll nélkül követi a technológiai robbanást, a másik fele pedig egyre inkább vágyik vissza természetbe, a csöndbe.

A nagy kérdés az, hogy az ember elég intelligens-e ahhoz, hogy menedzselni tudja ezt a hatalmas pörgést. Mózes és Jézus között több mint ezer év telt el, ám a zsidó kultúra mind ez idő alatt alig változott – ugyanazok a szokások, az öltözködés, a táplálkozás. Nemzedékeken keresztül szinte minden mozdulatlan volt. Ma pedig már nemhogy a generációk között, hanem generációkon belül is óriási különbségek vannak, olyan gyors a technikai fejlődés. Az agy és a gondolkodás gyors, a lélek azonban lassabb. Az érzelmi világunk képtelen lekövetni ezeket a változásokat. A test-lélek-szellem egyensúly felborult, egyre neurotikusabbá válunk.

Mindezek fényében mennyiben volt tudatos a Kassai-völgy létrejötte, és mennyiben hajtotta egy belső vágy?

Nem volt tervezett cél, hogy hatvanéves koromra létrehozzak valamit, hanem hatvanéves koromra létrejött valami. Egy nagyon erős vágy volt bennem, és az eseményeket elemezve azt tudom mondani, hogy végül valóban valami nagyon jó dolog jött létre.

Korábban említette, a legnagyobb gondot az jelenti, hogy eltűnt a hűség a világból.

A testünk genetikai kódok alapján működik, ugyanígy a lelkünk is. Az ember genetikailag kódolva társas lény. Szeret közösséghez tartozni, közösen tervezni és végrehajtani, közös ideológiá­hoz tartozni – legyen az kórus, szurkolói klub, vallási közösség vagy politikai párt. Beteggé válik, ha ezek a feltételek nem teljesülnek. A humán­etológia felhívta a figyelmet arra, hogy az ember­ben évezredek óta semmi sem változott, kivéve egy dolgot, és az a hűség. A hűség tette lehetővé azt, hogy ezek a szoros kapcsolódások létre tudjanak jönni – akár a törzsi kapcsolat, akár a családi kapcsolatok, akár a nemzethez tartozás. A hűség nem jelent mást, mint hogy egy nagyobb közösség tagja vagyok, és alávetem magam a közösség alapelveinek.

jól vannak a téglák magukban is. Ez feszül egymásnak jelenleg.

Ön szerint a magyarok hogyan állnak ezzel? 

Mi még hajlandók vagyunk a közösségünk érdekeit a magunkéi elé helyezni? Tudja mi az az eketalpbetegség a mezőgazdaságban?

Nem tudom.

Az eketalpbetegség akkor alakul ki, amikor túl sokat szántanak egy talajt. Az eketalp altalajra gyakorolt nyomása révén 30–35 centiméter mélyen létrejön egy zárvány, amely nem teszi lehetővé a rétegek közti átjárhatóságot. Például jön egy nagy nyári zápor, de a zárvány nehezíti a mélyebb rétegekbe való leszivárgást, a forró napsütés pedig gyorsan elpárologtatja a felszínről az éltető vizet. Nos, a magyar társadalom is eketalpbetegségben szenved. Vagyis a különböző kulturális rétegek között ma már nincs átjárás. Én jobboldali ember vagyok, de nem politikailag, hanem kulturálisan tartozom ide. Ha úgy tetszik, én az altalaj embere vagyok, aki szoros kapcsolatban él a múltjával, a történelmével és a tradíciókkal, a hagyomány képviselője vagyok, a felszínt, a modernitást a liberálisok alkotják. Fontos lenne, hogy ezek a rétegek átjárhatók legyenek.

A politika nehezíti meg ezt? A politika lenne a zárvány ebben a hasonlatban?

A politika olyan, amilyen. A politikai erők közt akár szélsőséges ellentétek is lehetnek, de kulturálisan ezt megengedhetetlennek tartom. Abban, hogy a politikai nézetek egymásnak feszülnek, látok életszerűséget, az viszont, hogy a kultúra, azaz az altalaj folyamatos ellenállásban van a felszínnel, terméketlenné teszi a talajt.

Ráadásul a jobboldalnál történt egyfajta identitásvesztés, ami azt jelenti, hogy elvesztette a kulturális alappilléreit. Kikoptak az altalaj emberei. Éppen nemrég temettünk egy ilyen embert Jankovics Marcell személyében. Tipikusan ennek a megjelenítője volt: kulturálisan kötődött a jobboldalhoz. Jankovics egész élete és munkássága a hagyományunk és kultúránk felszínen tartásáról és a 20–21. századba való beemeléséről szólt. Sajnos mára ezek az emberek eltűnőfélben vannak. A jobboldal baloldali és liberális sémákkal esetlenkedik, nem a saját területén mozog, a felszínen bukdácsol.

Számtalan országban megfordult, szerte a világon nyíltak lovasíjászközpontok az öné mintájára. Mit tapasztalt, mennyire értik ezt az egészet keleten, és mennyire nyugaton?

Érdekes volt megfigyelni, hogy a térbeli és időbeli elhelyezkedésnek mennyire fontos szerepe van. Azok a népek, amelyek túl közel vannak a múltjukhoz, ki szeretnének lépni belőle. Egy mongol számára a mobilnet és a jó kocsi a vágyakozás tárgya, nem a lovasíjászat. Nyugaton pedig már túl távol vannak. Mi, magyarok azért tudunk ebben erősek lenni, mert mind a múltunktól, mind a modernitástól elérhető távolságra vagyunk.

Hogyan jött, hogy oktasson is?

A lélek nem mond tollba, a lélek sugall, és ha csendben vagyunk, meghalljuk ezeket a sugallatokat. Mindig jött egy érzés, amely továbbvitt. A nyolcvanas évek végén egy tanár barátom megkeresett, hogy éppen a honfoglalást tanulják, elhozhatja-e a gyerekeket. Kijött az osztály, én meg lóra ültem és lövöldöztem. Aztán híre ment ennek. Sosem hirdettem magam, az emberek egymásnak adták az információt. Azóta folyamatosan jönnek csoportok. A történelemórának van egy gyakorlati része, ahol a gyerekek lőhetnek, lóra szállhatnak, és van egy mesélős része, amely egy régi kazah jurtában folyik. Az elején rosszul csináltam egyébként: volt bennem fölháborodás abból kifolyólag, hogy ég és föld volt az, ahogy nekem a történelmet tanították, és amivel később ásatásokon vagy múzeumokban találkoztam.

Dacos volt?

Igen, mondván, na gyerekek, majd én aztán elmondom nektek, mi az igazság. Most már tudom, hogy nem szabad így csinálni.

hiszen az információs nyomás egyébként is óriási rajta. Három évembe telt, mire rájöttem. A legnagyobb kihívást számomra az jelenti, hogy a gyerek leteszi az okostelefonját vagy sem. Ha leteszi, akkor elégedett vagyok, mert tudom, hogy valami történt. Nagyon nehéz érdekesebbnek lenni a telefonjánál.

Mit tapasztal, hogyan érkeznek ide a gyerekek?

Először is nem tudnak köszönni. Azok a panelek, amelyek az én nemzedékemre még jellemzők voltak, teljesen kikoptak. Harminc évet ölelek át, három évtizede látom a fiatalokat, és óriási változásokon mentek keresztül: tele vannak fóbiával, allergiával – nem bírják a lószőrt, a pollent, félnek mindentől. Szembeötlő az a különbség is, hogy a lányok lényegesen vállalkozó szelleműbbek, gyakorlatiasabbak és aktívabbak, mint a fiúk.

Maga a lovasíjászat is népszerűbb a nők körében.

A lovasíjászat a harcművészetek királynője. Valóban feminin sport, nem ketrecharc vagy súlyemelés. Nem a nyers fizikai erőre épül, hanem a harmóniára.

hiszen a nők sokkal gondoskodóbbak, az állat pedig meghálálja ezt a fajta gondoskodást. Jobb együttműködés jön létre.

Van még olyan dolog a lelkében, amit nem rakott rendbe, vagy teljes a belső egyensúly?

Én sziruposan boldog ember vagyok, nagyon jól érzem magam.

Nem vagyok sértett vagy csalódott. Ez különös egyébként, mert alapvetően ksatrija vagyok – harcos –, így elvileg a komfort­zónámon kívül esik ez a fajta jóllét. (Nevet)

Milyen a hite? Mondják, hogy annál közelebb nem is lehet az ember Istenhez, mint amikor a természettel szoros összhangban él.

Valóban, ennél közelebb nem is lehetnék a Teremtőhöz. A transzcendenssel való kapcsolatom azonban nem vallási alapú.

Mit jelent önnek a harmónia?

Ezt, amit itt lát. Ez mind az én lelkem kivetülése. A táj együtt alakult velem.

Nyitókép: Földházi Árpád