Tovább szedi áldozatait a progresszizmus vírusa

Immáron több mint harminc évvel ezelőtt történt, hogy a hajdani szabadságuk, szuverenitásuk és identitásuk után áhítozó közép-európai népek ledöntötték a berlini falat, és felszámolták a vasfüggönyt – mindazt, amit a Szovjetunió és a Varsói Szerződés több mint négy évtizeden át szorgo­san köréjük emelt. A Keletről elűzött totalitárius és materialista szellemiség azonban új erőre kapott a kontinens nyugati felén. A francia nép a frontvonalban van az új fenyegetéssel szemben.

Franciaország jól ismeri a progresszizmust, azt is mondhatnánk, hogy bizonyos értelemben ő maga találta fel. A francia forradalom nyomán jelent meg Európában az egyenlőség és a nemzetállam ideája, gyakran a legjobb, olykor pedig a legrosszabb forgatókönyvet idézve elő. Egy vírus terjedéséhez hasonlóan – melynek könyörtelen aktualitása megismertette velünk az epidemiológiai árnyalatokat – a progresszizmus mutálódással, hol pusztítóbb, hol kevésbé agresszív és ártalmasabb formát öltve volt képes alkalmazkodni. Időben és térben kialakuló variánsai ellenére maga a vírus nem változott, megmaradt annak, ami volt: őrült, veszélyes és messiási szándék az ember „dekonstrukciójára”, gyökereinek kitépésére, hogy az embert egy absztrakt, ellentmondást nem tűrő „jó” nevében formálja át. A kommunizmus és a nácizmus tegnap abban a hitben kényszerítette térdre Európa népeit, hogy egy új embert hoz létre. Megvan annak a kockázata, hogy a „droits-de-l’hommisme” (az emberi jogok elszánt védelme, Jean-Marie Le Pen által használt kifejezés) és a neoliberalizmus hamarosan megsemmisíti őket.

Nem a véletlen műve, hogy a Szolzsenyicinhez hasonló szovjet disszidensek tudták nagyon korán figyelmeztetni az amerikai, a brit vagy a francia népet a rájuk leselkedő veszélyre: egy másik, kevésbé erőszakos és pusztító, egyúttal azonban ravaszabb és hatékonyabb totalitarizmus felbukkanására – ezúttal a vasfüggöny innenső oldalán. Egy félelmetes rendszerről van szó, melynek célja változatlan: el akarja pusztítani az ember gyökereit, ma már nem is azért, hogy a kommunizmus nevében tökéletes dolgozót teremtsen belőle, hanem hogy az emberi jogok és a szabadpiac nevében tökéletes fogyasztóvá formálja át.

A haladás e vallása, azaz a progresszizmus Párizstól San Franciscóig – minden korábbinál jobban – azon igyekszik, hogy dekonstruálja a nyugati embert, hogy egy inkluzívabb, sokszínűbb, toleránsabb és főként könnyebben felcserélhető teremtménnyé gyúrja át. Teszi ezt egy olyan propa­gandagépezettel a szolgálatában, amely százszor hatékonyabb a múltban alkalmazott módszereknél, és amely a mindenütt jelen lévő reklámmarketing és az ultrakonformista médiakörnyezet közötti szoros együttműködésen nyugszik. Óvakodjon az, aki máshogyan gondolkodik! Ha megússza a cenzúrát és a kiközösítést, majd az igazságszolgáltatás gondoskodik a megbüntetéséről – továbbra is a jó és a tolerancia nevében. Antoine de Saint-Justöt idézve: „Nem jár szabadság a Szabadság ellenfeleinek”, vagyis még mindig nem hagytuk magunk mögött a francia forradalmat.