Ki akar nagyhatalom lenni az EU-ban?

Közép-Európa évek óta ámul a németek állhatatosságán, amellyel ragaszkodnak az EU német–francia motorjának ötletéhez. De nem nagyobb kereskedelmi partnere a visegrádi csoport Németországnak, mint Franciaország? Nem állnak-e tartalmilag sokkal közelebb a közép-európaiak Németországhoz a felelősségteljes, szolid gazdaságpolitikához való ragaszkodásukkal? Nem lenne-e sokkal tudatosabb a V4-gyel folytatott stratégiai együttműködés, amely legalábbis ellensúlyozhatná az időnként túlzó francia elvárásokat?

Berlinben ezt máshogy látják. A közép-európaiak – mondják – olyannyira függnek a német gazdaságtól, hogy úgyis becammognak a tornasorba, ha a németek úgy akarják. És mindenekelőtt: stratégiailag egyáltalán nem a gazdasági kapcsolatokról van itt szó, hanem a befolyásról a világban. Ez az, ami ösztönösen hajtja a németeket és a franciákat: „global playerként” fontosak akarnak maradni, egyenran­gúak az USA-val, Kínával és Oroszországgal. Csakhogy a modern világban egymaguk túl kicsik ehhez. De az EU, nos, az nagy. S itt jön a mantra: Európa csak egy sokkal jobban integrálódott EU-ként lehet képes befolyásolni a bolygó sorsát.

Ezek a gondolatok nem a portugálok fejében fogannak meg. Nem is Málta akar Kínával kakaskodni. Sem Szlovákia, sem Írország nem akarja sakkban tartani az oroszokat. Nem Magyarország akar magának súlyt a világban. Ez sokkal inkább a történelmi kontinentális nagyhatalmak vágyálma. A „hogyan állhatná meg a helyét a világban Európa?” kérdés mögött sokkal inkább a „hogyan maradhatnánk mi (franciák és németek) továbbra is nagyhatalmak?” rejtőzik.