Mi ez a futballünnep? Honnan az az erő, amely a magyar közönségből árad? Egy folyamat szemtanúi vagyunk: a szemünk előtt születik a hazai szurkolói világ.
Csisztu Zsuzsa írása a Mandiner hetilapban.
Egyencopf és egyenfrufru, sötétszürke, nyakkendővel súlyosbított, rettenetes szabású egyenruha. Riadt, karikás szemek, vezényszóra egyszerre lendülő kezecskék, szorgalmas taps. Csak nehogy melléüssön valamelyikük a vezényelt ritmusnak! – ez érződik ki a kényszeredett „jókedvből”. Majdnem rám is átragad ez a félelemmel átitatott hangulat, pedig elvileg szórakozni – a szót biztos nem ismerték akkoriban –, szurkolni jöttek a mongol kisiskolások, hogy minket, versenyzőket biztassanak.
1982-t írunk, a helyszín Ulánbátor. Ifjúsági barátságversenyre érkeztünk az ifi-tornászválogatottal. Talán él még abból a nemzedékből egy-két olvasó, aki tudja, mit is jelentett az IBV a szocialista táborban. Egykor tényleg ez volt a legfontosabb utánpótlás-seregszemle a keleti blokk országaiban, és számomra tornászpalántaként ez nemcsak azt jelentette, hogy az ember a nagy válogatott kapitányának látókörébe került, de piros útlevéllel utazhatott. Olyan klassz helyekre, mint Ulánbátor, ahol birkafaggyúszagtól bűzölgő úttörő-tábor, bokáig elduguló vizeshelyiségek, ehetetlen birkahús és lelkes, egyszerre tapsoló iskolásközönség várta az ember lányát, amelyet félidőben katonák váltottak a tornaversenyen, sokkal jobban szabott egyenruhában és tökéletesre igazított vastapssal.
Igen, a vastaps, na ez az, amire emlékszem még gyerekkoromból. Persze korántsem a tornaversenyek kísérő zaja volt ez. Nem, nem, nálunk megnyugtatóan unalmas légkörben teltek még a tétversenyek is, nagyjából tizenhárom szülő és egy-két rokon lézengett a lelátókon a magát ott felejtő takarítónő mellett.
Ehhez szoktunk, ők jelentették a nézőket, kivételt csak néhány nemzetközi verseny hozott, akkor azért pár százan is betévedhettek olykor a Körcsarnokba. Szerintem hasonló emlékekről számolhatnának be a kor – amúgy – világklasszis magyar öttusázói is, a Martinek–Mizsér–Fábián trió, sőt talán azon sem lepődik meg senki, hogy Darnyiék, Egerszegiék, Güttlerék korszakában sem szaggatták szét magukat a szurkolók a Komi lelátóján, amikor világcsúcsközeli időkkel melegítettek a mieink a magyar bajnokságon.
Alig akadt hazai rendezésű jelentős, nemzetközi sportesemény, amely megmozdította volna az embereket. A rendszerváltozás utáni korszakban az egyre lepukkantabb sportlétesítményekbe, a töredezett betonlépcsőjű stadionokba, a pisiszagú mellékhelyiségekbe és a szotyit köpködő fanatikusok közé nemigen kívánkozott épeszű ember.
Párhuzamos valóság fogadott a kilencvenes évek elején, amikor az első fecskék egyikeként önerőből tornászösztöndíjjal a Minnesotai Egyetem hallgatója lettem. Az egyetemi tornaversenyeken minden hétvégén telt házas közönség várt a tízezres sportcsarnokban, s egy hónappal az érkezésem után már megtanulták a nevem. Vagy ha épp nem a nevemen szólítottak, akkor Golden Gophers-tag lettem én is az egyetemi kabalafiguránk után. A Gophers-tagok persze versenyen kívül is szolgálatban voltak, vették is, vitték is az ilyen kabalafigurákat meg a vele díszített pólókat, pulóvereket, kulacsokat az egyetemi kisváros boltjaiból, és a mókusos termékkel a nagyáruházak polcait is ellátták a gyártók a városban. Az elszánt drukkerek fel is vették őket minden egyes meccsre, hogy azonosíthatóan az együvé tartozás érzését üzenve szurkolhassanak kedvenceiknek. Kinti kiegészítő nyelvóráimon elsőként tanultam és értettem meg a szót: „mörcsendájzing”, vagyis szurkolói termékértékesítés, márkaépítés, látszólag különböző emberek egyesítése érzelmi alapon, egyetlen – nevezzük így – szurkolói márka vagy urambocsá egyetlen zászló alatt.
Görbítsük meg most a teret, és ugorjunk egy hatalmasat időben is a magyar–portugál vagy akár a magyar–francia Eb-csoportmeccsre, a Puskás Aréna felé sétáló emberek közé, egy olyan légkörbe, amely szinte teljesen testidegen volt évtizedeken át ebben a városban, sőt az országban is.
Sorra kapom külföldi újságíró kollégáim csodálkozó telefonhívásait az utóbbi hetekben, és a helyszínen is széttárt karokkal kérdezik: mi történik Budapesten? Mi ez a futballünnep nálunk? Honnan a magyar közönségből áradó erő?
Az Európa-bajnokságra minden részletében elkészülő, világszínvonalú infrastruktúra csak tetézi mindezt. A nemzetközi szakma által agyondicsért Puskás Aréna, amelyről a tavalyi UEFA-szuperkupa-döntő és a tavaszi Bajnokok Ligája-mérkőzések után nyilatkozó Pep Guardiola és Jürgen Klopp is szuperlatívuszokban beszélt, már eddig is négy nemzetközi díjat hozott el, köztük a nagy presztízsű Prix Versailles-t és a StadiumDB.com Stadium of the Year 2019 elismerését is. Mostanra bebizonyosodott: a létesítmény akkor van igazán elemében, ha minden székén és minden páholyában szurkolók keltik életre.
Elkészülte talán kézzelfogható bizonyítéka az eddig tyúk vagy tojásként aposztrofált dilemmának, vagyis kell-e előbb forrást ölni az anyagba, az infrastruktúra-fejlesztésbe, vagy várjuk meg, míg újra világszínvonalú lesz a magyar foci. A megfelelő körülmények, feltételek vagy szakembergárda nélkül nyilván nem tudna most úgy teljesíteni a válogatott, ahogy az eddigi mérkőzéseken láthattuk. Vajon mi hozza be most az embereket az arénába? Köze lehet-e mindennek a 2016-os Eb-szereplésünk nosztalgikus hangulatkereséséhez? A Marco Rossi-féle válogatott tartásához? Netán az újjászülető és láthatóan minden részletében többgenerációs szórakozást és egészen különleges élményt nyújtani képes létesítményhez?
Egy folyamat szemtanúi vagyunk, amely egy olyannyira érzelmekkel átitatott műfajban, mint a sport, ahol győztesekkel és vesztesekkel, szárnyalókkal és csalódottakkal naponta találkozhatunk, nekünk, nézőknek, egykori él- vagy mai hobbisportolóknak, fotelhuszároknak és hőzöngőknek egyértelmű kell legyen: miközben mindig is voltak és lesznek „hardkór” drukkerek, miközben volt és lesz B közép, ez a közösség fejlődik, átalakul. A taps nem „vastaps”, hanem ritmust adó biztatás, a mosoly nem riadt, és a ruha nem zubbony és nem is egyenruha, hanem önként választott meggypiros. Szóval mi is ez a futballünnep nálunk? Itt, kérem szépen, szurkoló születik éppen.
Egyre több a nő és az édesanya a labdarúgó szurkoló között – Így látják a szakértők a szurkolói világ átalakulását
A szurkolók összetételében zajló átalakulás társadalmi, kulturális és sportlélektani okairól három szakértőt is megkérdeztünk, ők így látják a folyamatot.
Verő Barbara, HR szakértő, aki elkötelezett híve a fenntartható sportszervezetek létrehozásának, úgy látja, hogy „az elmúlt évek sportsikerei és az infrastruktúra fejlődése egyre több gyereket, fiatalt, idősebbet vesz rá arra, hogy önmaguk is sportolóvá, szurkolóvá váljanak. Mindenki szeretne egy sikeres közösség tagjává válni, s ez rendkívül erős közösségi kötőerő” – teszi hozzá három fiúgyerekes édesanyaként, aki a gyakorlatból tudja mit jelent focista gyereket nevelni. „Tovább segítheti még a szurkolói kultúra fejlődését a korai szocializáció. Ezért fontos, hogy a gyerekek minél hamarabb kijussanak meccsekre, lelátókra. Együtt éljék át a szurkolás örömét a szülőkkel, és ennek pozitív hatását éljék át majd sportolóként önmaguk is. Most a pandémia utáni időszakban kiemelten fontos lett a közösségek újraélesztése. Alapvető emberi szükségleteink, mint például a biztonság, a valahová tartozás csorbultak az elmúlt másfél évben és így különös szerepe lesz a sport és a szurkolás összetartó erejének. Ezt láthatjuk is az Európa Bajnokság kapcsán is.” – mondja Verő Barbara.
Dr. Gál Andrea szociológus, a Testnevelési Egyetem docense úgy véli, hogy „korunkban a mai, egy úgynevezett élménykereső társadalom, amelyben jelentős szerep jut a szakirodalomban »karneváli szurkolóként« aposztrofált közönségnek, amely éledezik idehaza is. Szerencsére ez a társadalmi csoport igen heterogén mind korban mind társadalmi státuszban és amelybe egyre több nő csatlakozik be örömmel, nem feltétlenül elkötelezett labdarúgó-szurkolóként, hanem elsősorban azért, mert biztonságban érzi magát a közegben, önfeledt szórakozást keres, s mert végre megtalálja hozzá azokat a kiegészítő elemeket – szurkolói termékek és márkák vonatkozásában –, amelyeket eddig, ez a generáció javarészt külföldön láthatott, vagy vásárolhatott meg.” Különösen érdekes, ha tovább kutatunk egy picit a szurkolói lélektan területén és megpróbáljuk tetten érni azt a folyamatot, amelynek örvendetes tendenciái, vagyis a szurkolás, mint családi időtöltés, a mérkőzésekre jegyet váltó közönség összetételéből valóban kirajzolódik.
Dr. Lénárt Ágota sportpszichológus, a Testnevelési Egyetem tanszékvezető egyetemi docense szerint korunkban nem csak a családi mintaadásnak, de a társadalmi mintaadásnak is kiemelt szerep jut. „A sportolói célállítás és a cél eléréséhez vezető út sokkal kézzelfoghatóbb a fiatal generáció számára, ha hozzá korban közel álló és itthon is elérhető sportoló példaképeket láthat testközelből. El kell ismernünk, hogy ma sikk meccsre járni – mondja –, s azzal, hogy a fiatalabb generáció is ott lehet a lelátón, megrövidül a távolság a bajnokká váláshoz vezető úton.” A szurkoláshoz kapcsolódó, s a szurkolói identifikációt segítő marketing elemek – lásd a TEAM USA, vagy a TEAM GB és a hozzájuk nagyban hasonlítani akaró új magyar szurkolói márka, az elsősorban az olimpiai sportágakat közös identitás alá tömöríteni kívánó Magyarock szurkolói márka létrejötte – a sportgazdasághoz tartozó üzleti elem, de persze sokszor több annál, az együvé tartozás megfogalmazása.
Nyitókép: Mátrai Dávid
A Mandiner jelentős növekedést ért el az elmúlt időszakban, és most ismét szintet lép: új videós műsorstruktúrával bővíti kínálatát. Ezekről, továbbá a Mandiner őszi díjátadó gálájáról és a kárpátaljai adománygyűjtés eredményeiről tartott sajtótájékoztatót Szalai Zoltán főszerkesztő.
A csapat előző meccsét a szurkolók miatt félbe kellett szakítani.
Meglepő húzás Isztambulban.
„A győztes gólunk egy ritka taktikai húzás eredménye.”
A miniszterelnök kíméletlenül vágta a labdát a Tisza Párt elnökének kapujába.
Az EP-képviselő szerint Ilaria Salis mentelmi jogának fenntartása nem a demokráciát védi.
Az egyik ukrán portál tényszerűen számolt be a magyar miniszterelnök véleményéről.
