Szurkoló születik

Csisztu Zsuzsa írása a Mandiner hetilapban.

Egyencopf és egyenfrufru, sötétszürke, nyakkendővel súlyosbított, rettenetes szabású egyenruha. Riadt, karikás szemek, vezényszóra egyszerre lendülő kezecskék, szorgalmas taps. Csak nehogy melléüssön valamelyikük a vezényelt ritmusnak! – ez érződik ki a kényszeredett „jókedvből”. Majdnem rám is átragad ez a félelemmel átitatott hangulat, pedig elvileg szórakozni – a szót biztos nem ismerték akkoriban –, szurkolni jöttek a mongol kisiskolások, hogy minket, versenyzőket biztassanak.

1982-t írunk, a helyszín Ulánbátor. Ifjúsági barátságversenyre érkeztünk az ifi-tornászválogatottal. Talán él még abból a nemzedékből egy-két olvasó, aki tudja, mit is jelentett az IBV a szocialista táborban. Egykor tényleg ez volt a legfontosabb utánpótlás-seregszemle a keleti blokk országaiban, és számomra tornászpalántaként ez nemcsak azt jelentette, hogy az ember a nagy válogatott kapitányának látókörébe került, de piros útlevéllel utazhatott. Olyan klassz helyekre, mint Ulánbátor, ahol birkafaggyúszagtól bűzölgő úttörő-tábor, bokáig elduguló vizeshelyiségek, ehetetlen birkahús és lelkes, egyszerre tapsoló iskolásközönség várta az ember lányát, amelyet félidőben katonák váltottak a tornaversenyen, sokkal jobban szabott egyenruhában és tökéletesre igazított vastapssal.

Igen, a vastaps, na ez az, amire em­lékszem még gyerekkoromból. Persze korántsem a tornaversenyek kísérő zaja volt ez. Nem, nem, nálunk megnyugtatóan unalmas légkörben teltek még a tétversenyek is, nagyjából tizenhárom szülő és egy-két rokon lézengett a lelátókon a magát ott felejtő takarítónő mellett.

Ehhez szoktunk, ők jelentették a nézőket, kivételt csak néhány nemzetközi verseny hozott, akkor azért pár százan is betévedhettek olykor a Körcsarnokba. Szerintem hasonló emlékekről számolhatnának be a kor – amúgy – világklasszis magyar öttusázói is, a Martinek–Mizsér–Fábián trió, sőt talán azon sem lepődik meg senki, hogy Darnyiék, Egerszegiék, Gütt­lerék korszakában sem szaggatták szét magukat a szurkolók a Komi lelátóján, amikor világcsúcsközeli időkkel melegítettek a mieink a magyar bajnokságon.

Alig akadt hazai rendezésű jelentős, nemzetközi sportesemény, amely megmozdította volna az embereket. A rendszerváltozás utáni korszakban az egyre lepukkantabb sportlétesítményekbe, a töredezett betonlépcsőjű stadionokba, a pisiszagú mellékhelyiségekbe és a szotyit köpködő fanatikusok közé nemigen kívánkozott épeszű ember.

Párhuzamos valóság fogadott a kilencvenes évek elején, amikor az első fecskék egyikeként önerőből tornász­ösztöndíjjal a Minnesotai Egyetem hallgatója lettem. Az egyetemi tornaversenyeken minden hétvégén telt házas közönség várt a tízezres sportcsarnokban, s egy hónappal az érkezésem után már megtanulták a nevem. Vagy ha épp nem a nevemen szólítottak, akkor Golden Gophers-tag lettem én is az egyetemi kabalafiguránk után. A Gophers-tagok persze versenyen kívül is szolgálatban voltak, vették is, vitték is az ilyen kabalafigurákat meg a vele díszített pólókat, pulóvereket, kulacsokat az egyetemi kisváros boltjaiból, és a mókusos termékkel a nagy­áruházak polcait is ellátták a gyártók a városban. Az elszánt drukkerek fel is vették őket minden egyes meccsre, hogy azonosíthatóan az együvé tartozás érzését üzenve szurkolhassanak kedvenceiknek. Kinti kiegészítő nyelv­óráimon elsőként tanultam és értettem meg a szót: „mörcsendájzing”, vagyis szurkolói termékértékesítés, márkaépítés, látszólag különböző emberek egyesítése érzelmi alapon, egyetlen – nevezzük így – szurkolói márka vagy urambocsá egyetlen zászló alatt.

Görbítsük meg most a teret, és ugor­junk egy hatalmasat időben is a magyar­­–portugál vagy akár a magyar–francia Eb-csoportmeccsre, a Puskás Aréna felé sétáló emberek közé, egy olyan légkörbe, amely szinte teljesen testidegen volt évtizedeken át ebben a városban, sőt az országban is.

Sorra kapom külföldi újságíró kollégáim csodálkozó telefonhívásait az utóbbi hetekben, és a helyszínen is széttárt karokkal kérdezik: mi történik Budapesten? Mi ez a futballünnep nálunk? Honnan a magyar közönségből áradó erő?

Az Európa-bajnokságra minden részletében elkészülő, világszínvonalú infrastruktúra csak tetézi mindezt. A nemzetközi szakma által agyondicsért Puskás Aréna, amelyről a tavalyi UEFA-szuperkupa-döntő és a tavaszi Bajnokok Ligája-mérkőzések után nyilatkozó Pep Guardiola és Jürgen Klopp is szuperlatívuszokban beszélt, már eddig is négy nemzetközi díjat hozott el, köztük a nagy presztízsű Prix Ver­sailles-t és a StadiumDB.com Stadium of the Year 2019 elismerését is. Mostanra bebizonyosodott: a létesítmény akkor van igazán elemében, ha minden székén és minden páholyában szurkolók keltik életre.

Elkészülte talán kézzelfogható bizo­nyítéka az eddig tyúk vagy tojásként aposztrofált dilemmának, vagyis kell-e előbb forrást ölni az anyagba, az infra­struktúra-fejlesztésbe, vagy várjuk meg, míg újra világszínvonalú lesz a magyar foci. A megfelelő körülmények, feltételek vagy szakembergárda nélkül nyilván nem tudna most úgy teljesíteni a válogatott, ahogy az eddigi mérkőzéseken láthattuk. Vajon mi hozza be most az embereket az arénába? Köze lehet-e mindennek a 2016-os Eb-szereplésünk nosztalgikus hangulatkereséséhez? A Marco Rossi-féle válogatott tartásához? Netán az újjászülető és láthatóan minden részletében többgenerációs szórakozást és egészen különleges élményt nyújtani képes létesítményhez?

Egy folyamat szemtanúi vagyunk, amely egy olyannyira érzelmekkel átitatott műfajban, mint a sport, ahol győztesekkel és vesztesekkel, szárnyalókkal és csalódottakkal naponta találkozhatunk, nekünk, nézőknek, egykori él- vagy mai hobbisportolóknak, fotelhuszároknak és hőzöngőknek egyértelmű kell legyen: miközben mindig is voltak és lesznek „hardkór” drukkerek, miközben volt és lesz B közép, ez a közösség fejlődik, átalakul. A taps nem „vastaps”, hanem ritmust adó biztatás, a mosoly nem riadt, és a ruha nem zubbony és nem is egyenruha, hanem önként választott meggypiros. Szóval mi is ez a futballünnep nálunk? Itt, kérem szépen, szurkoló születik éppen. 

Nyitókép: Mátrai Dávid