A járvány alakulása mindenhol nagymértékben függött a társadalom magatartásától is. Mi, magyarok hogyan vizsgáztunk?
Érdekes, hogy már a múlt év elején tudtunk a járvány kínai kirobbanásáról, de nem tulajdonítottunk nagy jelentőséget neki, mondván, messze történik. Március elején aztán szembesültünk azzal, hogy nagy a baj. Az egyes hullámokban más-más humán magatartás volt a jellemző. Az első reakció a kétségbeesés, majd a kollektív pánik volt, ilyenkor jelentkezik a regresszió, vagyis a magatartási színvonalunk alá esünk. Elkezdtünk kapkodni, felvásároltuk az élelmiszert, mintha háborús helyzet állt volna elő. Különféle lélektani mechanizmusok jelentkeztek, például a tagadás, vagyis amikor elhiteti magával az illető, hogy nem létezik a vírus. Ez önmentő mechanizmus, hiszen ha ráeszmélne, hogy valójában mekkora a baj – életveszélyben van –, kétségbeesne. Egy másik a bagatellizálás: nem is akkora a baj, fel van fújva az egész járvány. Jellemzőnek bizonyult a projekció is. Tehetetlenségi haragunkat kivetítve elkezdjük keresni az ellenséget, a bűnbakot, ilyenkor valakit felelőssé akarunk tenni az előállt helyzetért. Feltételezzük, hogy a másik becsap, nem mondja meg az igazságot, holott nem erről van szó. Ez lelki elhárítás, saját „igazságot”, véleményt alkotunk, mert valójában félünk. Ezek a lélektani elhárító, feszültségcsökkentő mechanizmusok az egész járvány során megfigyelhetők – kezdetben a vírus létezésével kapcsolatban, most pedig a vakcinákkal összefüggésben. Minek kell a vakcina? Vajon meg akarnak mérgezni? Van-e benne egyáltalán hatóanyag? Kinek hihetünk, melyik a jó? Gyakran hallani ilyesféle kétkedéseket.
A járvány alatt voltak pozitív emberi megnyilvánulások is.
Valóban, az első fázisban a hálaadó, köszönetmondó, segítő akciókat látva megtapasztalhattuk, hogyan nyílt ki bennünk az altruizmus, az önzetlen segítésre való hajlam. Ez genetikailag kódolva van bennünk, ám mivel egoista, individualista kultúrában élünk – amire a konzumizmus rátesz egy lapáttal –, a szocializációban nem kap kellő hangsúlyt az egymás iránti figyelmességre, segítésre való nevelés. A Kopp Mária-féle vizsgálatok kimutatták, hogy a kelet- és közép-európai országokból mi vagyunk a leginkább individualisták: főleg magunkkal törődünk. Ehhez képest mi történt most? Mentünk az erkélyre tapsolni, énekelni az egészségügyi dolgozóknak, vittük a finomságokat nekik a kórházakba, önkéntes segítők, pszichológusok nyújtottak pro bono pszichológiai kríziskezelést. Az emberi lélek nemcsak menekülési csatornákat keres, hanem visszatér az ősi erőforrásokhoz: az együttműködéshez, a hála, az irgalom, a szeretet kifejezéséhez. Mindez elképesztő fegyelemmel párosult, betartottuk a szabályokat, pedig nem voltunk akkora veszélyben, mint a harmadik hullám idején. Ma ismét fellendült a segítőkészség, például a covidárvák részére mozgósuló segítségadásban.
Milyen problémákkal keresték meg a páciensek?
Sokat tanultam az eltelt időszakban a páciensektől. A pszichológiai ismereteket rá tudtam illeszteni arra a helyzetre, amelybe a covidkényszer miatt kerültünk. Mindnyájan rossz stresszek hullámvasútján ülünk, és kapaszkodunk. A szervezetünk érzékeli, hogy veszély van, ezért egyfajta vészcsengőként jelez. Azt követeli, hogy tegyünk valamit – ám nem tudunk, tehetetlenek vagyunk. A feszültség bennünk reked. A tehetetlenség miatt kétségbeesett állapotba kerülünk. Magas vérnyomás és vegetatív zavarok alakulnak ki, a keringési rendszerben is kimerülés következhet be. A szervezet biológiai egyensúlya felbomlik, alvászavar, táplálkozási zavarok jelentkeznek. A covidfáradtságot mint diagnózist most már használja az orvostudomány. Ehhez társulnak a külső nehézségek, mint a családi problémák, a gazdasági bajok, az egzisztenciális krízis. A leggyakoribb zavar mégis a szorongás, a félelem, a pánik, a lelki és a kapcsolati krízisállapot. Magas arányban fordul elő a családon belüli erőszak is.
Isten helyére került a ráció”
Mit viseltek a legnehezebben az emberek?
Felkelünk, dolgozunk, hazamegyünk – minden, ami rítus, tradíció, megszokás az életünkben, az kiegyensúlyozottságot és biztonságérzetet ad. Ám most felbomlott a rend, helyette tétovaság következett. Az életünkben az adja az alapbiztonságot, hogy van egy hely, ahová szervesen tartozunk: a család. Azoknak a legnehezebb, akik magányosak. A magányos embernél – ami nem azonos azzal, hogy valaki egyedül van – depresszió alakulhat ki: azt gondolja, nincs kiért, miért élnie, nincs senkije. A párban lévőknél két „kilengés” mutatkozott. Kihasználták a hirtelen jött időt, ami pozitív fordulatot hozott a kapcsolatukba – egyébként szerencsére kissé emelkedett a gyermekszaporulat –, vagy pedig civódni kezdtek, minden sérelmet felemlegettek, és krízis alakult ki. Ebben az időszakban sok kapcsolat futott zátonyra, kiderült, hogy nem működik egymással az élet. Ilyenkor mindig azt mondom: nincs értelme, hogy megalázd a másikat, hiszen valamikor szeretted, a méltóságot nem veheted el tőle. Ne most válj el! Akiket pedig családban ért a covidhelyzet, azoknál nagyon fontos volt, hogy a szülők ne a gyerekeken vezessék le a feszültségüket. Fel kellett ismerni, hogy a mostani időszak az építkezésé is lehet, és meg kell védeni a szeretetközösségünket. Ehhez szükség van a tervezésre, arra például, hogy a családi tanácsban a gyerekek bevonásával határozzanak meg egy napirendet. Aki így tudott tenni, egyensúlyba kerülhetett.