Szovjetek a Szálang-hágóban

A minap bekattant, hogy orosz filmet szeretnék nézni. Elvégre a klasszikus rendezőik óta alig láttam valamit, hiszen alig jön onnan bármi is az európai filmforgalmazásba. Ismerve a múltból a zsáner jellegzetes szovjet buktatóit és az újjáéledő orosz világ történelmi filmeposzait, még azután sem hajtottam kifejezetten háborús mozira, hogy tisztában vagyok vele: az orosz léleknek sokkal jobban áll a pátosz, mint például az amerikainak. Ez a film viszont minden várakozásomat felülmúlta, és az emelkedettség halvány kísérlete is elmaradt. A történet 1989-ben, a szovjetek afganisztáni kivonulásakor játszódik, keretét pedig a Szálang-hágóhoz vezényelt 108. gépesített lövészdandár mindennapjai adják. (Mit jelent a szovjet katonák váll-lapján a CA betűkombináció? Hát azt, hogy Campingplatz Afghanistan – szólt a keserédes, de zseniálisan irányzott keletnémet humor a nyolcvanas évek közepén…) A dandár a kivonulás megkezdése előtt egy Stinger rakétával leszedett vadászpilóta utáni kutatásba fog a kietlenségében is lenyűgöző afganisztáni tájban. Máskülönben kivonulni valahonnan egy hadsereggel sokkal problémásabb, mint bevonulni, amit csak terhel a birodalom lassú széthullásának összes tünete a peresztrojka negyedik évében.

A hetvenkét éves Pavel Lungin rendezése – amely a KGB-utód FSZB nemrég elhunyt igazgatójának feltűnően kendőzetlen emlékiratain alapszik – kerüli a műfaj kliséit, és ezt a lehető leghatározottabban írom: éppen ez az egyediség adja a Testvériség egyik nagy erejét. A film nem akar még egyet belerúgni a vörös hadsereg katonáinak innen nézve amúgy sem túl fényes imázsába, de letagadni sem fog semmit. A katonák, ha kell, megszabadítanak a készpénzétől egy heroint szállító karavánt, Panasonic magnóval, Marlboro cigarettával és kincstári fegyverekkel seftelnek, ám amikor a helyzet úgy hozza, bajtársiasan helytállnak a mudzsáhidok ellen. Mindamellett a hírszerzőik – igen, a KGB-s arcok – sem pokolfajzatok, de nem is szuperhősök, hanem hús-vér emberek, akik éjszakánként ugyanúgy a démonaikkal küzdenek, mint bárki ebben a háborúban. Ráadásul CIA-es kollégáikkal ellentétben sokkal jobban szót értenek azokkal a népekkel, amelyeknek a torkán egy évtizede próbálják letolni a minden világok legjobbikaként hirdetett népi demokráciát. Közben megemlíthetném a kapcsolódási pontokat az Apokalipszis mosttal és A szakasszal, de legfeljebb a háborús trauma, az agresszor legkevésbé sem hősies szerepének feldolgozási kísérlete között vonható párhuzam.