Őrült kalandokba visz bele a Nagyfőnök – húsvéti interjú Lackfi Jánossal

Ádám Rebeka Nóra interjúja a Mandiner hetilapban.

Egy hónap múlva kereken ötvenéves lesz. Boldog születésnapot! Milyen az eddigi mérleg?
Amikor megjelent a vírus, ajánlottam egy olyan alkut, hogy ha bármelyik gyerekemnek meg kellene halnia a járvány miatt, én szívesen vállalom helyette. Ötven évem alatt jártam Kínában, Vietnámban, az Egyesült Államokban, Oroszországban, Európa minden szegletében. Tengernyi sok szeretetet kaptam, és tudtam adni is. Írtam, taníthattam, fordítottam, énekelhettem, voltam cselgáncsedző, készítettem konyhabútort, faragtam fakanalat. Figyelnek rám, követnek, el vagyok kényeztetve. Több életre való eseményt éltem meg fél évszázad alatt. Szeretnék sokáig élni, vannak terveim, de kész vagyok visszaadni az életem, ha úgy adódik.

Mire ez a beszélgetés megjelenik, már a böjt végéhez közeledünk, de még éppen húsvét előtt leszünk. Mit tud adni a böjti időszak az embernek?
Nagyon sokat. Főleg a mai világban, amikor rengeteg a függőség. Ha az ember valamire nagyon rá van tekeredve, az végső soron mindig elistentelenít és elembertelenít. Nincs baj a gasztróval, de ha csak annyi vagyok, amit megeszem, talán kevés. Önsanyargatás? Igen, a lemondás is fontos, de leginkább azért, hogy nyilvánvaló legyen, van bennem egy betöltetlen hely. Egy Isten alakú űr. És ha megnyitom magam, elkezd befelé zúdulni az Isten. Éppilyen fontos nem elfelejteni: arra születtünk, hogy szolgáljuk egymást. Ha a másik szűkölködik, az meghívás, hogy gondoskodjam róla. Éppen én. Ezért vannak jól elosztva a javak. Akinek van, az adhat a nincstelennek. Mindent, amim van, én is úgy kaptam, tovább kell adnom. És többem lesz, mint volt. Hiszen például nem tudhatom, milyen jószívű vagyok, amíg nem voltam jószívű.

A kor kedvez a bűnnek. Ha az ember legyőz egyet, jön két másik. „Azzal a haverral nem verekszem, aki mindig péppé ver” – mondta a korábbi függőségeiről: alkohol, cigaretta.
Netfüggés, focimánia, önzés, dicsvágy, hiúság – sok van a rovásomon. Keresem a kibúvókat a még több szeretet alól, pedig az az út. Ráadásul ez a korral is változik, az ember egyre zsémbesebb, fáradékonyabb, mind kevesebb ereje van, és ha elhagyja magát, egyre jobban lepukkan. Muszáj ezek ellen dolgozni. És főként hagyni, hogy Isten formálja a szívemet.

A keresztsége és a valódi megtérése között eltelt idő…
Gyerekkoromban vallásilag szűz voltam, van ilyen. Nem olvastam a Szentírást, Dickens- és Dosztojevszkij-­regényekből találgattam, ki az a Jézus. A Miatyánkot az Übü királyból tanultam meg latinul, pedig ott enyhén szólva gunyorosan szerepel. Mégis nagyon vonzott a hit, beszöktem a templomba, beszélgettem a feszülettel. Közben a titkos ügynök dolgozott az ügyön: a nagymamám egész életét végigimádkozta a megtérésünkért. Ő volt a mi otthonkába bújtatott lelki atomreaktorunk. Nem állt le vitatkozni az „okos értelmiségiekkel”, hanem úgy döntött, erősebb fegyverhez folyamodik. Végül neki lett igaza. Ennyit az okosságról.

Hogyan tért meg?
A jegyesoktatáson jöttem rá, merre lakik az Úr. Hittel álltam az oltár elé, jártam misére, imádkoztunk a gyerekekkel, és bolondul bíztunk a gondviselésben, de bizonyos dimenziók sokkal később tárultak csak fel. A feleségem tíz éve kapcsolatba került a karizmatikus mozgalommal, amitől én eleinte idegenkedtem, de rajta határozottan láttam a gyümölcseit. Úgy szakadt le róla a mély depressziója, mintha soha nem is lett volna, brutális ínhüvelygyulladása a Cor et Lumen Christi közösség egyik imaalkalmán teljesen meggyógyult. Végül hosszas unszolásra kikötöttem egy Imádság háza nevű rendezvényen. Ott Isten beélesítette a vállról indítható rakétát, és jól mellbe lőtt. Azóta is lángolok, s akinek kell tűz, szívesen adok belőle. Igazából olyan ez, mint egy szerelem, nap mint nap őrült kalandokba visz bele a Nagyfőnök, gyógyítunk, tanítunk, életek változnak meg. Csendes invázió, de nagyon hatékony.

Azt szokta mondani: extrém normális a házasságuk. Mi a titok?
A legnagyobb titok? Hárman párban – a Jóistennel, aki teljes értékű társ a házasságunkban. Rengeteg csodás dolgot és áldást kapunk tőle, mert beengedtük őt. Milliók pottyantak alá az égből, ha nem volt hol laknunk. Lányunk dongalábát csodásan rendbe hozták, az orvos is csak ámult. Ezek az ő áldásai. Más érdemünk nem volt benne, mint a buta bátorságunk, a ráhagyatkozás. A gondviselés olyan ejtőernyő, amely minden ember hátára oda van kötve, de aki soha nem nyitja ki, az soha nem fogja megtapasztalni, zuhan tovább.

Nagyon kemény időszakokon mentek keresztül együtt: elvesztettek két magzatot, önnek pedig sztrókja volt a hajtás miatt.
Amikor az „emberi erőforrások minisztériuma” kimerül az életünkben, akkor jön az „emberfeletti erőforrások misztériuma”. Isten terepe az emberi lehetetlenben kezdődik. El kell menni addig, ahol a part szakad, ott ugrás van, és bizalom. Ott kezdődik a hit valódi próbája. Ott kezdődik maga az élet. A „nem lehet kibírni” érzés csak átmenet. A krízisek után rengeteg áldás zúdul az emberre, és óriási bőség fakad fel. Ha feladom, akkor nem tapasztalom meg az eksztázist.

A betegsége idején félt a haláltól?
Vitt a mentő, feküdtem, láttam az eget, és azt gondoltam, milyen kár, hogy nem néztem kicsit többet a felhőket. A családom jutott még eszembe, de nyugodt voltam, hogy az Úr majd gondoskodik róluk. Nem gondolom, hogy nagyon bátor ember lennék, de ott akkor egyáltalán nem féltem.

Azt mondta egyszer: „Fájdalom nélkül semmi sincs. Se születés, se halál, se megváltás, se szerelem, se meg­bocsátás.” Ezekben az a közös, hogy a megélésük után az ember nem marad többé az, aki volt. A változás törvényszerűen fájdalommal is jár?
Minden változás valamiféle fájdalommal vagy hiánnyal jár. Mint mikor egy átültetett növény kiszakad az addigi talajból, és átkerül máshova. Most, hogy itt ülünk a teraszon, eszembe jut, amikor a hat gyermekemből a legidősebb, Simon megházasodott és kirepült. Emlékszem az utolsó estéjére itt, Zsámbékon. Locsoltam a kertben, és néztem, ahogy a fiam játszik a kutyával – hergelte, botokat dobált neki –, és lassan ránk ereszkedett az este. Nagyon tömény pillanat volt, öröm és fájdalom keveredett, tudtam, ilyen többet nem lesz. Megalkottuk álmaink házát, mindenkinek külön kis szobácskát, most az egyik kiürül. A lányok joggal sírtak-ríttak, miközben ez természetes, sőt örömteli dolog. Simon azóta háromgyerekes apuka. Az élet változás, sebekkel, hiányokkal is jár.

Mindig egyformán közel érzi magát a Teremtőhöz? Mindennap ugyanúgy be tudja engedni?
Ha átülsz egy Jaguarba a Suzukidból, akkor is fogsz olykor lassan menni, nem tudod állandóan a végsebességen pörgetni: csúcsforgalom, dugó, piros lámpa, harmincas táblák… Az Úrral való járásban az én feladatom az odaadás, az önátadás, a többit ő elvégzi. Viszont én eltorlaszolhatom a szívemhez vezető utat mindenféle betontömbökkel. Varga Laci atya szerint négy terroristája van a lelkünknek: a hírnév, a hatalom, a haszon és a hangulat. Még ez a kis alamuszi utolsó is le tudja gyilkolni egy napomat. Ezért fontos csendben „semmit tenni”, leülni Istennel, hagyni, hogy átgyúrjon belül, olvasni üzeneteit, berúgni tőlük, ki se józanodni. Naponta van valami olyan mondandója az életemmel kapcsolatban, hogy beleremegek. Igazi egyesülés, szeretkezés azzal, aki teremtett. Üres az a nap, amelyikből hiányzik.

A Szentlélek kegyelmi ajándékai – kapd el! – éppen, mint Johanna lánya születése, aki szó szerint a kórház mögött, az utcán „pottyant ki”. Van, hogy nem veszi észre az önnek dobott ajándékokat?
Jézus volt az egyetlen, aki mindig elkapta. Érdekes, hogy az ember megtapasztalja a legnagyobb örömöt, később mégis hajlamos elodázni. A legjobb az olyan nap, amikor annyira eltelsz Istennel, hogy este azon kapod magad, hogy „Ej! Ma sem tudtam bűnözni.” Ez az igazi teljesség, mikor áldás tudsz lenni, nem idegeskedsz az emberekkel, nem háborogsz, hanem magadban áldod őket. Életüket, munkájukat, kapcsolataikat. Akár sofőr, akár ügyintéző, akár ügyvéd, akár prosti az illető. Azt hisszük, ennek semmi értelme. Pedig igazából minden ilyen ima összeadódik, nem lehet meg nem történtté tenni. Minden kimondott átok robbanótöltet, minden kimondott áldás életet ad. Vagyis nem megfosztom magam az élettől, hanem részt veszek benne mélyen átérezve mindenki szomorúságát, örömét, haragját. Segítek, hogy Isten segíthessen ott, ahol nem segíthetek.

Tanúságtételben beszélt arról, sosem tudta, hogy az édesapja büszke-e önre. Mire rávette magát, hogy beszéljenek erről, ő elment. Figyel arra, hogy a gyermekei még az életében tudják, büszke rájuk?
Bennem is megvan az az ősöktől örökölt mentalitás, hogy a férfi az érzelmeiről nem beszél, nehogy gyengének látsszék. Pedig nagy erő, ha ki tudom mondani: „büszke vagyok rád”. Törekszem is erre, mert tényleg nagyon büszke vagyok az öt lányomra és a fiamra. Dorottya és Johanna csodásan énekel, Margit és Simon remek szülő, Margit és Dorottya keményen dolgozik biciklis futárként, Johanna és Margit a kötetei­met illusztrálják gyönyörűen, Ágnes keményen küzd a karantén­érettségiért. Az ötéves Julcsi is szuper koponya. Kedvesek, okosak, szeretetteljesek. Nagyon hálás vagyok értük. Remélem, elégszer ki tudom mondani. Remélem, ők is az övéiknek!

A dühvel is meggyűlt a baja. Ma már ugyan semmi sem látszik ebből, de régen tányért is tört, azt mondta, ez egy rossz transzgenerációs örökség. Hogy küzdött ellene?
Vannak hibáim jócskán, küzdök velük, és hosszú távon alakulgatnak. Halogatok, aztán kapkodok, rohanok, felingerel, ha elrontok valamit. Sosem vertem a gyermekeimet, de amíg az öt gyermekem kicsi volt, sokszor eluralkodott az őskáosz, én pedig kiabálva igyekeztem rendet parancsolni. A feleségem szólt, hogy a gyerekek félnek tőlem ilyenkor. Utánaolvastam, rájöttem, hogy ez is a bántalmazás egyik formája, hiszen nyomás alatt tartom vele a gyengébbeket. Ha nekik rosszulesik, akkor nem tehetem meg. Babramunka a változás, de sokkal gyümölcsözőbb higgadtan megbeszélni a gyerekekkel, mi a gond. És nagyon fontos bocsánatot kérni, ha valamit elrontok. Nem ebből lesz tekintélyvesztés, hanem abból, ha a nyilvánvaló hülyeségeimet nem ismerem fel.

Korábban nagyon zsúfolt életet élt. Lassított, de még mindig évi száz feletti fellépést vállal, nem beszélve az írásról. Hogyan sikerül összeegyeztetni ezt az életformát a lelki életével?
Van az a klasszikus történet, amikor a professzor beviszi órára a kis köveket, a nagy köveket, a homokot és a vizet, és egy üvegbe pakolgatja őket, miből mennyi fér. Muszáj, hogy az ember először az igazán fontos és nagy dolgokat pakolja be, amelynek a közeit aztán még ki lehet tölteni egyre kisebb kövekkel, homokkal és vízzel. Ha fordítva halad, a legfontosabb alapok nem kerülnek be. Tervezni kell, és szokásokat létrehozni. Szeretek és tudok is jó tempóban dolgozni. Az Úr azt üzente nekem: „azért adtam, hogy gyorsan tudj írni, hogy többet lehess velem”. Fontos az is, hogy a világban nem tudok békét teremteni, de magamban igen. Nem úgy, hogy tagadom a világban lévő igazságtalanságokat, hanem hogy nem hergelem fel velük magamat. Ne mástól függjön a derűm, hanem attól, hogy hagyom magamban növekedni a szeretetet, és gyomlálgatom a gyűlöletet. Mert az mégiscsak gaz.

„Író, költő, műfordító, tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász” – ez fogadja a látogatót az oldalán, illetve sok-sok szám: hatvanegy könyv, tizenhét év tanítás, hat gyermek, száz fellépés évente, ezer aprócikk. Érezte úgy valaha, hogy nem jó úton jár?
Kétségbeesett pillanatai, hisztijei mindenkinek vannak. De komolyan sosem gondoltam, hogy boldogabb lennék, ha elsőként másztam volna meg a Himaláját bőrtangában, vagy ha én mutathattam volna be az új Victoria’s Secret csipke melltartót.

Tanítványai szép számmal akadnak. Voltak mesterei is?
Persze. Rengeteg önzetlen segítséget kaptam, enélkül sehol nem lennék. Az első mesterélményem Weöres Sándor volt, akihez gyerekkoromban elvittek szüleim. Nem fogtam fel, kinél járunk, de a hangja a mai napig itt cseng a fülemben. Aztán nagyon sokat köszönhetek Faludy Györgynek is, nagyon jókat beszélgettünk, és remek viszkijei voltak. (Nevet) Volt köztünk hatvan év, de olyan közvetlen tudott lenni, mindig emlékeztetnem kellett magam, hogy azért nem őriztünk együtt libát. Elképesztően nyitott és nagy tudású volt, nagyokat dumáltunk. Tanáraimnak is hálás vagyok, miattuk nem hagytam ott az egyetemet. Kenyeres Zoltán kifinomultsága, Ferenczi László vagánysága, Lator László enciklopédikussága, Csukás István kölykössége, Kányádi Sándor cinkossága nélkül más ember lennék. Gryllus Danival való barátságom is rengeteget lendített a pályámon.

Minden művében ott van önmaga, mégis, van olyan, ami közelebb áll a szívéhez, mint a többi?
Elég sokfélét írok, és általában azért foglalkozom egy adott témával, mert izgat. A Milyenek a magyarok? és az azt követő három kötet lett a legnagyobb siker, a sorozat immár nyolcvanezer példány fölött jár. Abszurd humorral és szeretettel próbáltam bemutatni nemzeti karakterünket. A Minden napra egy sztorira is büszke vagyok: 365 darab egypercest tartalmaz a legkülönfélébb stílusokban, archaizálva, zsiványkodva, örkényesen, krúdysan, marketingesen, társkeresősen, emlékezősen, viccesen, szomorkásan. Amilyen az életünk. Az Emberszabás kötetem is összegzés, széles spektrumon mozog, szerepversektől szerelmesekig, stílusgyakorlatoktól az istenes regiszterig sok minden belefért. Nemrég jött ki a vadonatúj #jóéjtpuszi című kötet, robbanékony szövegek vannak benne az Isten-kalandról.

A #jóéjtpusziba írt szövegei olyannak tűnnek nekem, mint valamiféle modern kori zsoltárok.
Hű, köszönöm szépen! (Nevet)

Gyermekeknek vagy felnőtteknek nehezebb írni?
Mindkettőt nagyon szeretem, de más. A gyerekeknek való írás önfeledtebb, és sokkal hamarabb megvan az az öröm, hogy valamit létrehoztam, és működik. Ami nagy falat, az a regény. Ahogy Dragomán Gyuri barátom szokta mondani: regényírás – nettó szívás.

Van olyan munkája, amelyet régóta húz-halaszt, és csak nem akar elkészülni?
Persze. A nagyregények. De dolgozom rajtuk bőszen. Csak hát az maraton, én pedig alkatomnál fogva rövidtávfutó vagyok. Mindenféle trükköket kell bevetnem a hosszútávhoz.

Sok költő kissé pökhendi, úgy van vele, hogy majd akkor ír, ha jön az ihlet, és neki jólesik, ön viszont kifejezetten szereti, ha a költőket „használja” a társadalom.
Így van. Viszont mostanában gyakran mondok nemet, mert hát csak egy van belőlem. Évi ezerkétszáz felkérés érkezik be, lehetetlen mindegyiknek eleget tenni. Isten ebben is eligazít egyébként. Döbbenetes. A minap egy közéleti felhangú interjú kapcsán rágódtam, hogy vállaljam vagy ne vállaljam. Nem akartam kibújni a kényes kérdések alól, mégis voltak fenntartásaim, egy ilyen gyorsan inflálódó műfaj megéri-e a ráfordított energiát. Erre kinyitom a Bibliát, és az első mondat, amelyen megakadt a szemem, ez volt: „ciszternád vize ne csapjon ki a közterekre”. Hát, megértettem.

Mit gondol, miért szeretik az emberek?
Hűha… Pont ilyesmikről kérdezgetem Jézust a napokban. Hogy mit kezdjek az ebből fakadó hiúsággal és becsvággyal. Azt felelte, azért kaptam ezt a szerepet, hogy az emberek rám nézzenek, én pedig Istenre irányítsam a tekinteteket. A maga idejében ő is celeb volt, jöttek a görögországi zsidók Jeruzsálembe az ünnepekre, és kérdezgették, hol az a Jézus nevű, szeretnék látni. A közoktatásban sokszor nagyon „búval aszott” módon tálaljuk a magyar irodalmat, a közönség nyilván ezért díjazza, ha valaki könnyedebben tud erről beszélni. A humor nagyon fontos, segít felröhögni a lelki slejmeket. Aztán van, aki a nagycsaládost látja bennem, van, aki a jópofát, van, aki a mélyebb írásaimat kedveli, van, aki az imádságosakat, van, aki a gyerekkönyveimet, van, aki az átirataimat. Sokféle emberből áll össze a Facebook-követőim csaknem százezer fős tábora.

Mit jelent önnek a húsvét, a feltámadás?
A húsvét a megmenekülésről szól. Manapság elveszthetjük kapcsolatainkat, hivatásunkat, munkánkat, életkedvünket, szeretteinket. Sok a vesztenivalónk. A kérdés, hogy meg akarunk-e menekülni. Belekapaszkodunk-e a kinyújtott kézbe? Van-e, ami biztosan megtart bennünket?

Nyitókép: Földházi Árpád