„Most van igazán szükségünk a hitre” – Bese Gergő atya a Mandinernek

Kacsoh Dániel interjúja a Mandiner hetilapban

A húsvét a keresztény hit szerint a szenvedésről, a halálról és a feltámadásról szól. Mit üzen ez az ünnep ma egy olyan családnak, amelyben gyermekek veszítették el a szülőjüket a koronavírus miatt?

Nehéz kérdés. Talán a legnehezebb. Szinte már mindennap kénytelen vagyok szembesülni ezzel. Jánoshalmán, illetve a hozzá tartozó településeken hárman szolgálunk katolikus papként,

s már nemcsak idősek, hanem negyvenesek, ötvenesek is belehalnak a koronavírusba. Olyan élethelyzetek vannak, hogy magam is alig hiszem el, az egyházközség egyre több tagjának a lelki üdvéért kell imádkozni. Iszonyatosan megterheli a lelket ez az időszak, a papkollégák közül is mind többen esnek ki a sorból, épp egy nálam fiatalabb káplán került kórházba. Most van igazán szükségünk a hitre. Nagyjából egy éve a nagypéntekben vagyunk, a keresztút állomásait éljük át.

Csakhogy a Szentírás szerint Krisztus saját döntése nyomán vette a vállára a keresztet, mi viszont nem így vagyunk 
a pandémiával.

Aki követni akar engem, vegye fel keresztjét – buzdított mégis a Megváltó, s megmutatta azt is, hogy valóban létezik szabadulás a szenvedésből.

Mondhatjuk, hogy ez a járvány Isten büntetése?

Korántsem, viszont nagyon komoly próbatétel. Nincs olyan ember ma a világon, akinek valamilyen módon ne befolyásolná az életét. Valaki a munkáját veszítette el, más a szeretteit, a családját, és van, akinek az egészsége ment tönkre. Hallottam olyanról, amikor egy napon halt meg egy édesanya a gyermekével. Minden családban megjelenik a covidgyász. Kérdés, hogyan kerülünk ki ebből. A Jóisten arra hív bennünket, hogy ezt az óriási tragédiát a hit erején keresztül tudjuk szemlélni, s tudjunk felgyógyulni belőle. Tudom, nehéz, de ne azt kérdezzük, miért, hanem azt: hogyan? Hogyan élünk tovább, hogyan állunk fel? A keresztúton Jézusnak is borzasztó kínokat kellett kiállnia, mindannyiunkért, ám amikor megbotlott, mindig fel tudott állni, s továbbment. Tekintsünk fel a keresztre! Aki így tesz, reménye van az üdvösségre, és ebből erőt is tudunk meríteni. Az út végén ugyanis mindig ott van a feltámadás. Nem tudhatjuk biztosan, mi Isten szándéka. Ha valaki a kereszt alatt megkérdezte volna Szűz Máriát, akinek éppen akkor ölték meg a fiát, hogy látja-e ennek az értelmét, Isten szeretetét, aligha tudott volna válaszolni. De húsvétvasárnap, mikor már üres volt a sír, bizonyosan boldog volt, s dicsérte az Urat. Mi is fogunk találkozni az elhunyt szeretteinkkel, a földi létünk csupán zarándokút, valakinek előbb, másnak később ér véget. 

mire leszünk méltók halálunk után. Jézus ugyanis azt mondja: én vagyok az út, az igazság és az élet.

Évekkel ezelőtt úgy fogalmazott, hogy a nemzetnek is a keresztre kellene tekintenie. Ez most megtörténik közösségi szinten?

A minap egy kiskunmajsai káplán tartott lelkigyakorlatot Jánoshalmán. Felidézte, hogy Ferenc pápa tavaly márciusban, az első hullám idején az üres Szent Péter téren mondta el nagy ívű beszédét, benne a tételmondattal: azt gondoltuk, egészségesek tudunk maradni ebben a beteg világban. Kérte azt is, hogy a Jóisten áldása kísérjen bennünket a csapásból kivezető úton. Ha akkor ezt a világ komolyan veszi, az emberek tényleges böjtbe és imádságba, életrendezésbe kezdenek, szerintem már kint lennénk a bajból. Tény: aki imádkozik, nagyobb eséllyel gyógyul meg. Ez nem babona, nem azért mondom, mert pap vagyok. Fejben kell erősnek lenni. Krisztus is az volt, végig tudta, mi az útja, ám mivel ember is volt, félt és sírt emiatt. De kitartott, megnyitotta az utat valamennyiünk számára az örök boldogságra, ezt ünnepeljük húsvétkor. Ahogy a Miatyánkban mondjuk: „Legyen meg a Te akaratod!” Ez nagyon komoly vállalás, sokszor talán bele se gondolunk, amikor kimondjuk. Nem diktálhatunk az Istennek, ám az őt szeretőknek minden a javára válik.

Világszinten lát valami pozitívumot, amit az emberiség kihozott ebből a helyzetből?

Amikor a covid miatt megállt a világ, Indiában láthatóvá vált a Tádzs Mahal a szmogfelhő alól, Újdelhiben kirajzolódtak a Himalája gyönyörű csipkézett hegyláncai. A járvány leülepítette a szemünk előtt lévő szürke vagy épp lila ködöt, tisztán láttuk a világot.

és mennyi felesleges dolog van az életünkben. Rájöttünk arra, hogy amit a nagy szabadság meg a demokrácia világának tartunk, hazugság.

Miért?

Amit a mai liberalizmus el akar veled hitetni, hogy a legnagyobb érték az önmegvalósítás, a minden emberi és isteni törvényt meghaladó szabadosság, az valójában csak illúzió: egy láthatatlan vírus szempillantás alatt megszünteti.

sőt azt másokra is ráerőltetheti. Nincs gondom azzal, ha valaki kutyának képzeli magát, járjon nyugodtan négy lábon, vizelje oldalba a fát, de ne akarja, hogy fütyüljek neki, és a hasát simogassam, vagy hogy én is négy lábon közlekedjek. Valami hasonlót próbál elérni az lmbtqi-, illetve meleglobbi. Elképesztő, hogy már két amerikai nagyvárosban is engedélyezték a bigámiát, egyre több elrettentő példáról hallani. A deviancia a liberalizmusban a normalitás szintjére kerül. Bármit mondjanak is, ez már nem demokrácia. Ha az volna, eldönthetném, hogyan akarok élni, de most ott tartunk, hogy ha az új, a nemi szerepeket totálisan összezavaró, a természet rendjével szembemenő felfogással nem értek egyet, megbélyegeznek. Ezt hogy lehet szabadságnak nevezni? Miért nem mondhatom el bizonyos kérdésekben a véleményemet úgy, hogy nem tiltanak le emiatt a közösségi média felületeiről?

A meleg- és transzjogokért küzdők azt mondják, az elnyomatásuk ellen lépnek fel. Ön szerint ez már fordítva van?

Szerintem igen. Vegyük Magyarországot. A második világháborút, illetve az államosításokat követően folyamatosan koptatták az egyházat, a hitről azt mondták, a nép ópiuma, a parasztság és a munkásság leveti magáról a klérus elnyomását. Negyvenévnyi üldöztetés következett. Aztán jött egy nem túl jól sikerült rendszerváltozás, amelynek révén az egykori állampárt erői vissza tudtak kapaszkodni a hatalomba. Mi pedig csak útban voltunk a nyugatról beszívott „megújulásnak”.

A legújabb eszköz az egyház besározására mostanában a pedofília vádja. Szerintem ezen a téren is megtörtént egyébként a szembenézés, de mutassanak nekem olyan iskolarendszert, állami vagy egyéb céget, amelyet hasonló össztűz alá vettek volna a világ nyilvánosságának urai. Pedig a gyermekek elleni abúzus sajnos mindenütt jelen lehet, az egyház pedig határozottan fellép e jelenség ellen, mégis mintha kettős mércével mérnének bennünket.

Úgy véli, hogy a kommunisták és napjaink liberálisai hasonló módon egyházellenesek?

Úgy gondolom, a kommunisták unokái ütnek most minket. A régi elit által teremtett anyagi és ideológiai miliőben szocializálódtak a gyerekek is, a mások verejtékéből, szenvedéséből, halálából szerzett vagyonból jutott végül nekik is.

A gyermekek nyilván nem tehetnek a felmenők bűneiről.

Persze hogy nem, ám akkor is ebben a gondolkodásmódban szocializálódtak. Hozták magukkal őseik egyház-, nemzet- és családellenes felfogását. Kétségtelen, vannak nagy pálfordulások.

A kormány kritikusai szerint viszont a történelmi egyházakat nemhogy nem üldözik 2010 óta, de egyenesen kivételezett helyzetbe kerültek. Ön is így látja?

Először is: a világ különböző részein fizikailag is üldözik a keresztényeket, Európában ez inkább lelki, szellemi síkon zajlik, az értékeinket veszik célba. Ettől még létező jelenségről beszélünk, például egy püspök internetes letiltását is a kereszténység elleni megnyilvánulásnak tartom. Amikor az evangélium örömhírét, az egyház tanítását szinte már nem lehet következmények nélkül felvállalni, az igenis egyházüldözés. Ami hazánkat illeti, a társadalom több mint fele valamely keresztény felekezethez tartozónak vallja magát, az egyházak pedig a hitélet biztosítása mellett számos közfeladatot látnak el, szociális, oktatási és egészségügyi intézményeket működtetnek, hajléktalanszállókat, melegedőket, idősotthonokat. A Vatikánnal kötött államközi szerződés nyomán ezért jár nekünk ugyanaz a normatíva, mint az állami intézményeknek, ám egy buznyákot nem kérnénk, ha a rendszerváltozáskor visszakaptuk volna a háború után elvett javainkat, javadalomszerző létesítményeinket. Ez legfeljebb részlegesen történt meg, ráadásul számos ingatlan rendkívüli módon lepusztult, a pénzbeli kárpótlást pedig jórészt elvitte az infláció.

Ha jól tudom, örökjáradékot is kapnak az egyházak a vissza nem kapott ingatlanok fejében.

Ezt igazságosnak tartom, mert a kommunisták tényleg elvettek mindent, és tény: sok mindent nem kaptunk vissza. Még valami: amikor templomot, temetőt, kálváriát újítunk fel állami támogatásból, egyrészt a nemzet közös épített örökségét, idegenforgalmi vonzerőt is jelentő művészeti értékeinket ápoljuk, másrészt nem magunknak végezzük ezt a munkát. Fogalmazzunk úgy, hogy

Ha már templomok: a járvány miatt most jórészt üresek, ám előzőleg is az volt a tapasztalat, hogy egyre kevesebben járnak misére. Mekkora probléma az elvallástalanodás Magyarországon?

Sajnos ez létező jelenség, szembe kell nézni vele. A doktori disszertációmat a katolikus egyház 1990 utáni budapesti életéből írom, látom a statisztikákat, de újabban a 2010-ben bevezetett kötelező hit- és erkölcstanra járatott tanulók számait is. Mindebből arra lehet következtetni, hogy bár még nem vagyunk a gödör alján, arrafelé tendálunk. Örömteli azonban, hogy a kereszténységüket tudatosan megélő családok egyre erősebbek, egyre több gyermeket vállalnak. A megmaradók tehát erős bázist jelenthetnek majd az újraépítkezéshez. Úgy szoktam fogalmazni, lesznek oázis közösségek az országban. Jézus azt nem mondta, hogy a katolikus egyház mindig állni fog a Kárpát-medencében, azt ígérte, megmarad, de azt nem jelezte, hogy hol. Úgy látom, az az intézményi és plébániahálózat, amelyet most még fenntartunk, két-három évtizeden belül egész egyszerűen összeomlik.

Nem túl pesszimista?

Amikor a papság átlagéletkora hatvan év vagy annál is magasabb, akkor a biológia szabályai szerint kénytelenek vagyunk ilyen következtetéseket levonni. A covid miatt is elég sokan haltak meg közülünk, és nincs utánpótlás.

másutt két-három esztendő is eltelik papszentelés nélkül.

Mit lehet tenni? Gondolja, ha nem lenne cölibátus, vonzóbb lenne ez a hivatás?

Aligha. A meg nem született gyermeket nem lehet megkeresztelni, nem lesz elsőáldozó és bérmálkozó, s értelemszerűen pap sem lehet belőle. Amikor egy gyermek van a családban, nem reális, hogy ebbe az irányba segítik. Akkor lesz több papi hivatás, ha a családjaink megerősödnek, s újra valódi érték lesz a hit. Ahogy említettem, már vannak biztató jelek, ám jelen állás szerint a gyermekek kétharmada mozaikcsaládban nő fel. Azt is látjuk, hogy amikor egy fiatal belép a szemináriumba, súlyos sebekkel érkezik. Ezeket be kell gyógyítani, mielőtt pásztorként el tud kezdeni tevékenykedni az egyház szolgálatában. Velük külön kell foglalkozni. Úgy hiszem, a képzést is jelentős kihívások elé állítja az új, alfa generáció, de a papképzés megújítása még várat magára.

Ezért számítunk missziós területnek? Ez mit jelent pontosan? Keresztény még egyáltalán Magyarország?

Sajnos olyan a helyzet, hogy nem használnám a kifejezést. Ezt a miniszterelnöknek is elmondtam, amikor 2018-ban volt lehetőségem találkozni vele. Úgy fogalmaztam: az a baj, hogy amiről beszél, a keresztény Magyarország, az nem létezik. Ettől függetlenül keresztény kultúra vagy értékrend még föllelhető, hiszen ezek még áthatják a társadalom mindennapjait, különösen az ünnepnapjait, ám a lakosság kilencvenkilenc százaléka nem tudja, mi történik pünkösdhétfőn. Ez egyébként az oktatási rendszerünk hiányosságaira is rámutat, tapasztalataim szerint a fiatalok többsége alig tud valamit Trianonról vagy éppen az 1956-os forradalomról. Elkeserítő. Nyolcadikban nem engedem át földrajzból azt a diákot, aki az elszakított területeink nevét, az ott élő közösség alapvető jellemzőit nem tudja. Hihetetlen súlyos nihil veszi őket körül, borzasztó nehéz valami értéket csempészni az életükbe. De be kell látnom, a közönyt nem tudom leküzdeni.

Hogyan védjük a keresztény Európát, ha nem vagyunk keresztények?

Szigorú voltam a miniszterelnök úrral, ez kétségtelen. Örömtelinek tartom, hogy a kormány ragaszkodik a Szent István-i örökséghez, de lenne még felvetésem. A járványhelyzet idején nem emelném privilegizált sorba a terhességmegszakítást az egészségügyi ellátások rendszerében, ne emeljük egy szintre a rák elleni küzdelemmel az abortuszt. Jobban ki kellene állni a megszületendő életek védelmében, különösen ebben az időszakban. Amikor a koronavírussal szemben életeket védünk, a másik oldalon ezrével oltjuk ki. Nem ellentmondás? A magát kereszténynek nevező kormányzatnál ráadásul házon belül is volna mit kigyomlálni, nemcsak jónak kell lenni, hanem jónak is kell látszani.

Ez óriási felelősség, hiszen a nemzet jövőjéről van szó.

Ezek szerint aggódik a kormányért. Politizálhat egy katolikus pap?

Én is szavazópolgár vagyok, nem? Beszéljünk őszintén, fogalmazzunk egyértelműen! Aki áttekinti az utóbbi harminc, illetve tíz évet, láthatja, melyik politikai oldal mit tett le az asztalra. Nekem katolikus papként különösen is olvasnom kell az idők jeleit, és erre csak akkor vagyok képes, ha felismerem, hogy milyen változásokon ment keresztül az ország. Egyházi személyként azt tudom mondani, hogy végre emberszámba vesznek, részt tudok venni a következő nemzedékek nevelésében, úgy, hogy nem szólnak meg érte. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, mekkora lehetőség ez. Megélem, ahogy változik a közösség, Isten neve már nem szitokszó, a kollégákkal tudok beszélni az örök életről, az elengedésről, az élet értelméről. Az államosítás előtt az oktatás kétharmada egyházi kézben volt, 2010-ben hat százaléknál kullogtunk. Mostanra ez megduplázódott, de még így is jócskán elmarad a hívők társadalmi arányától. Viszont kezdünk ismét megjelenni a társadalom életében, a történelmi igazságtalanságok után a dolgok kezdenek helyrerázódni. A 2022-es választás tétje egyházi szempontból az, hogy mindez megmarad-e.

Nyugatról sokan szívtelennek nevezik a magyar kormányt, amiért Európa védelmére hivatkozva nem befogadó a menekültekkel szemben, kerítést épített. Erről mit gondol?

Képmutatónak tartom az elkényelmesedett, valójában csak a saját jólétével törődő nyugati liberálisokat, akik napjainkban meghatározzák a közvélekedést. Különösen az egykori gyarmattartókat, amelyek annyi konfliktust, szenvedést okoztak az elmúlt évszázadokban a Föld távoli pontjain. Most is haszonelvűségből befogadók: a hiányzó munkaerőt akarják pótolni annak érdekében, hogy fenn tudják tartani az életszínvonalukat. Ne higgyünk az önzetlenségüknek, ez csak marketing! Ezzel szemben a magyar kormány azt ajánlja, hogy a helyben maradásban segítsük az elesetteket, különösen is a keresztény közösségeket. Jártam többször Libanonban, és személyesen tapasztaltam, mennyire hálásak az ott élők a milliárdokban is megmutatkozó magyar támogatásért. Ez mindenképp példaértékű, örülök, hogy a lengyelek is kezdenek követni bennünket ezen az úton. Szerintem ez a szolidaritás, ez a gyengékhez való lehajolás képessége része a magyar népléleknek, a történelem során többször is tanújelét adtuk, hogy működik bennünk a segítő szeretet.

Nyitókép: Földházi Árpád