Régi idők villamosozásai

Nizalowski Attila írása a Mandiner hetilapban.

A peron nyitott lépcsőjénél volt egy fémkorlát, amelyet az első leszálló leeresztett, az utolsó felszálló pedig visszaemelt a helyére, a kabinnál meg volt egy fa tolóajtó, amelyet szintén az utas kezelt. Mivel negyven éve is emberek lakták Budapestet, persze gyakran felharsant hideg időben: „Csukja már be valaki az ajtót!” A befejezés aztán nagyban függött a panaszos nemétől, iskoláitól és a megálló földrajzi fekvésétől is. A légáramról még annyit, hogy forróságban semmilyen mai zajos szerkentyű nem versenyezhet a nyitott peronnal. Ilyen volt hát az élet a 2900-asokon, melyek főképp kőbányai vonalakon – a 13-ason, a 28-ason, a 37-esen – jártak 1980-as selejtezésükig. Egyikük ma Amszterdamban döcög drága új ruhában. Vajon gondol-e néha haza?

Ritkán említik, hogy városi villamosvasútban is az elsők között voltunk, nemcsak földalattiban. Siemens 1879-ben mutatta be elektromos találmányát egy kiállításon, a körúti próbajárat 1887-ben indult a Nyugati pályaudvar és Király utca között. Alig százhúsz nap alatt készült el, s ugyanilyen gyorsan lett népszerű. Az áruszállításban is szerepet vitt, mert amíg kevés volt az autó, ezzel hordták a tüzelőt, az élelmiszert és a többi terméket a hajnali városban szerteszét. Téves viszont, hogy a teherszállítás a háború után megszűnt, hiszen még a nyolcvanas években is orra akasztott óriási koszorúkkal szelték az utat a 28-asok a Blahától az Új köztemetőig. Továbbá a bilétás, csatos üveges sörrel kereskedő pocakos férfiak ezzel szállították az árut vastag kender-szatyrokban a házi fejtőből Kőbányaalsóig és felsőig, és a falusi nénikék a tyúkocskákat faketrecekben a Mázsa vagy a Teleki téri piacra. Amúgy a hétvégi rántott csirke tényleg tollbundában, fejjel lefelé lógva, kábán érkezett a piacról élete utolsó színterére, néha-néha csapva a szárnyával vagy rekedten kotkodácsolva, hogy a fővárosi utazóközönség is észlelje végre a méltatlan világhelyzetet.

Az ülések, a kabin és a padozat fényesre lakkozott, nyír- és diószínűre pácolt lécekből készült, a csíkokat csak a rézkilincsek és az ablakok fölötti plakátocskák törték meg: „Holnap halnap”, „Fabulon a bőre őre”, „Gyűjtsd a vasat és a fémet, ezzel is a békét véded”. Varsányi Pista bácsi, a negyven éve elhunyt, csodás lengyeltanár ezekre utalva szidott le, amikor nem volt házi feladatom: „Azt olvastad a villamoson, hogy négyszer három óra alatt megtanítanak tangózni, és most azt hiszed, hogy én meg hatszor két óra alatt megtanítalak lengyelül?!”