A kő el volt hengerítve

„Egy életem, egy halálom…” Egyszeri és megismételhetetlen életünkben – akár akarjuk, akár nem – szembe kell néznünk a pusztulás tényével. A halállal. Ami nélkül nincsen élet. Az élet pedig sokszor labirintusnak tűnik. Kiutat találni nehéz.

Legnagyobb gondjaival minden ember a végsőkig magára marad. Megérthetjük Jézusnak a kereszten kimondott, mélyen emberi szavait: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” Mert elhagyja az embert annyi minden. Hiába gyűjtöttem kincset és tudományt, a tudomány elenyészik, a nyelvek elhallgatnak. A barátok elszélednek, a hozzátartozók elhalnak, fizikai erő és hajdanvolt tekintély sem ér semmit, amikor az embernek szembe kell néznie a végső kérdéssel: egyáltalán lesz-e tovább?

„Azt reméltük, ő váltja meg Izraelt” – mondják a Jeruzsálemből hazafelé bandukoló, csüggedt tanítványok, akik látták a pusztulást, s megtapasztalták, hogy szertefoszlottak az emberi remények. Ők még nem a saját halálukkal néznek szembe, de elég keserves tapasztalni, hogy népük reménye semmisült meg a kereszten. A keresztre feszítve két gonosztevő között meghalt. Követ hengerítettek a sír bejáratához, amelybe Jézus testét helyezték. Egyszer s mindenkorra, véglegesen lezárult egy élet, halott a Mester, Izrael országa nem állt helyre. Mi lesz velünk? Hogyan tovább?