Csodálatos érzés meghaladni önmagamat

Ádám Rebeka Nóra interjúja a Mandiner hetilapban.

Majdnem pontosan két éve az alábbiakat mondta: „Azon dolgozom, hogy megismerjem és megszeressem magam. Egy hosszú út elején járhatok.” Hogy áll most ezzel?
Még mindig az elején. De a két évvel ezelőtti énemhez képest talán már előrébb járok. Miután elvégeztem az egyetemet, teljesen új fejezet kezdődött az életemben, így volt időm kicsit leltározni, és időt tölteni magammal.

Szokták mondani, hogy a színművészeti egyetemen az ember felfedezi valódi önmagát, de sokan beszélnek arról is, hogy még jobban összezavarodnak az öt év alatt. Ön hogyan élte meg?
Kaposvár kicsit más, mint a főváros. Bár nem jártam a Színház - és Filmművészeti Egyetemre, én is hallottam ezt-azt. A kérdésére válaszolva, szerintem ez nagyrészt tanárfüggő. Nekem Cserhalmi György volt az osztályfőnököm, ő és a többi tanárom is úgy tanított bennünket, hogy a személyiségünket abszolút tiszteletben tartva próbált megnyitni és formálni. Személy szerint azt érzem, hogy mind a civil életben, mind a színpadon magabiztosabb lettem. Amikor bekerültem az egyetemre, gátlásos és zárkózott voltam. 

Hogy látja, pályakezdőként is érzékelhető az a kettészakítottság, amely most erőteljesen felszínre került az SZFE-ügy kapcsán?
Az egész helyzet fojtogató, rossz így létezni és dolgozni. Éppen csak elkezdtük a pályánkat, és azzal kell szembesülnünk, hogy ekkora a megosztottság. Előtte nem gondoltuk, hogy a politika ennyire áthatja a szakmánkat. És nem csak a szakmánkat: családokat szakít szét. Úgy érzem, az idősebb generációnak nagyon sok kibeszé­letlen, mély sérelme van. A fiatalokban ez már nincsen meg, mégis mintha rajtuk csattanna az ostor. Egyébként mi egymás közt nem gyűlölködünk, még akkor sem, ha néhány dologban nem értünk egyet. 

A művészeti hajlam a családjában is jelen volt?
Igen. Édesapám a kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezési Egyetemen végzett, édesanyám pedig a táncházmozgalom tagja volt, és keramikusként dolgozott, jelenleg a Magyar Máltai Szeretetszolgálatnál tevékenykedik. Van egy nővérem, Porteleki Sára, aki tanítónő és iparművész, táskákat és ékszereket készít, a bátyám, Porteleki Áron pedig zenész.

Az édesapja 1989-ben települt át Magyarországra. Mesélt valaha a Ceaușescu-éráról?
Sokat mesélt és mesél még mindig, én pedig nagyon szeretem hallgatni, hogy milyen volt Széken felnőni, milyen volt a diktatúrában magyar kisebbségiként fiatalon lázadni, aztán később érvényesülni.

Mikor érezte először úgy, hogy színész szeretne lenni?
Nem emlékszem pontosan. Kiskorom óta mindig szerepeltem, két-három évesen már verseket mondtam. Van rólam egy videó, hogy az Öreg néne őzikéjét mondom pelenkában. (Nevet) Aztán persze jöttek a szavalóversenyek, az ünnepségek. Az első nagyobb löketet az adta, hogy egy versmondó verseny első díja mellé azt kaptam ajándékba, hogy kedvezményesen részt vehettem egy neszmélyi verstáborban. Három éven keresztül jártam oda nyáron. Ott már színészekkel dolgozhattunk együtt. A táborban mondták nekem, hogy talán érdemes volna ezzel foglalkoznom. A konkrét döntés végül az egyetemi felvételin született meg, ott érett meg bennem a gondolat, hogy ez az én utam. Attól a perctől tényleg szívvel-lélekkel csinálom.