Amikor én még kislány voltam

Máthé Zsuzsa írása a Mandiner hetilapban.

A minap családommal hazafelé igyekeztünk az esti sétánkból a kijárási tilalom előtti percekben, amikor loholás közben hatéves kislányom hirtelen megtorpant, és azt kérdezte: „Anya, amikor te kicsi voltál, akkor is volt kijárási tilalom?” Az első különös érzés akkor hullámzott át rajtam, amikor csöppnyi száján teljes természetességgel szaladt ki a fizimiskájához egyáltalán nem illő, katonás kifejezés: kijárási tilalom. Amikor aztán válaszoltam, hogy „nem, nem, akkoriban nem volt ilyesmi”, tovább firtatta: „És csaták, azok voltak?” Miután erre a kérdésére is nemleges választ adtam, végiggondoltam, hogy mi is zakatolhat a buksijában, s hogy mennyire más lehet ez a belső film, mint ami annak idején az én fejemben pergett.

1981-ben, amikor akkorka voltam, mint most ő, számunkra a világ csak annyiban volt veszélyes hely, hogy színes plezúrokat szerezhettünk eltanyálva a biciklivel, vagy szomorkodhattunk, ha a suliban a nemszeretem, hideg tekintetű tanító néni valami csúnyát mondott nekünk. A híradó előtt ülő értelmiségi szüleim unalmas híreket hallgattak, és morogva kommentálták őket, Hardy Mihály didergett kucsmájában a dermesztően hideg Vörös téren, és Jaruzelski sem a képernyő nyilvánossága előtt kért hazája ellen szovjet katonai beavatkozást otromba, vastag keretes szemüvegében. Emlékszem, szüleim csak Chrudinák Alajos műsoránál mutattak némi pezsdítő izgalmat, miközben maguk előtt is pisszegve mazsolázták az igazságot a világról. A vasárnapi húsleves mellett szinte már fásultan szidták S. elvtársat, a munkahely kommunista igazgatóját (a rendszerváltozást követően már S. úrként töltött be vezető állást), akinek egyik fenyegető mondatát még most is fel-felidézik családi beszélgetések során: „Vigyázzon, mert ha én úgy akarom, akkor maga nem létezik!” Érdemes ízlelgetni kicsit, micsoda letaglózó, megalázó mondat.