Súlyos autóbalesetből lábadozom, úgy kellett megmenteni az életemet. A Pécsi Tudományegyetem Klinikai Központja kitett magáért, egy hónapig voltam fekvő vendégük, csövek tapadtak elöl-hátul a tüdőmre. Még gyakran szédülök, de azon az augusztus közepi napon mentőhelikopter imbolygott velem. A sorozatban eltört bordák és a csigolyanyúlvány mára összeforrt, a kulcscsont viszont még nem gyógyul. A zúzódott tüdőre összpontosító életmentés felülírta a rögzítés lehetőségét, és úgy látszik, a törött csontdarabok a szög és a távolság nagysága miatt egyelőre nem kívánták meg a forradás csodáját.
Az advent, mondják, a váradalom ideje, de én tudom, a gyógyulás várása itt nem lesz elég. Nem lesz elég a mágnesterápia vagy a beépítendő lemez sem, ha az, aki hitem szerint valaha eltervezett, anyám méhében megalkotott – olvasandó: 139. zsoltár! –, fölém nem hajol, hogy újra összerakjon. Rosszul mondom, hiszen Isten ezt a nagy, rejtélyes mentési és gyógyítási projektet már javában végzi a baleset óta. Fel kell ismernem: ő küldte azokat az embertársaimat is, akik egymásba öltődő gyors, szakszerű cselekedetükkel a kórházig juttattak. Ott volt köztük a tűzoltó, aki kivágott az autóroncsból, ott voltak a mentők, akik hordozható állapotba tettek. A morfiuminjekciótól a fényes, nyári ég elsötétült, de máig hallom azoknak a betegszállítóknak a lihegését fölöttem, akik hordágyammal loholtak a műtőig, tudván, minden perc számíthat. Hogy aztán sorra kerülhessenek az orvosok bámulatos beavatkozásai… De nem nélkülözhettem volna az intenzív osztály nővéreinek törődését, egyetlen szeretetgesztusát sem.