Hatvannégy év

1967-ben Kurt Vonnegut egy Malév-repülőgépen ül, rozskenyeret, friss vajat és szegedi paprikás szalámit majszol, és az ablakon kibámulva elképzeli, hogy jól megbombázza az alant elterülő Német Demokratikus Köztársaság városait. Prózaíró, tehát jó megfigyelő, azt is kiszúrja, hogy a magyar gép harcsabajuszú kapitánya kubai szivart szív. Később a széles járomcsontú légikisasszony – én kunszemű, barna bőrű alföldi lánynak képzelem – fehérbort szervíroz neki és barátjának, Bernard O’Hare-nek, akivel együtt élték át egy mészárszék mély hűtőpincéjében Drezda gyújtóbombákkal való megsemmisítését. Ott, a repülőgépen Vonnegut még csak tervezi – igaz, tizenöt éve tervezi – annak a regénynek a megírását, amely majd világhírűvé teszi. Az ötös számú vágóhíd Drezda elpusztításáról szól, annak ellenére hogy közel háromszáz oldalas, és igazából legfeljebb tíz oldalt szán az apokalipszis leírására.

Fábry Zoltánnak van egy rövid prózája, a Stószi délelőttök című kötet függeléke. Alig hatvan oldal, címe: A vádlott megszólal. Ez a kurta írás a szlovákiai magyarság megalázásáról, porba tiprásáról szól. A felvidéki író nem futkos, nem röpköd ide-oda, nem nyűglődik, kínlódik, birkózik a témájával két évtizeden át, hanem ott és akkor, a történések idején a legteljesebb elszigeteltségben, a négy fal közé zárva – hogy úgy mondjam: még azon melegében – megírja. Mondom, talán hatvan oldal, de annak aztán mind a hatvan oldala a porba tiprás naturális leírása.

Hadd ne kelljen most olyasmiket papírra vetnem, hogy mindkét írás – az amerikaié és a magyaré is – a borzalom könyve, hogy mindkettő sikoly az égre, mindenkinek, minden magyar és amerikai és német és japán embernek olvasnia kéne. Vajon miért érzem azt, hogy annyi mindent kéne minden magyar és amerikai és német és francia embernek olvasnia, és miért nem érzem, hogy minden himba és maori és nyenyec embernek is tanulságos olvasmányokat kellene olvasnia?