A remény újra megszületik

Ahogyan 2019-et az ökológia éveként jegyezhetjük – hiszen felismervén a környezetünk végzetes szennyezését, elindult egy jóvátételi törekvés a világban –, úgy 2020-at a SARS-CoV-2 okozta pandémia, biológiai katasztrófa, életfenyegetettségi krízisállapot határozza meg. Írásom zömében szubjektív, személyes élmény- és véleménytükör.

A helytállás magas foka
Már az év elején fokozatosan szembesültünk a Kínából induló, majd februárban Itáliába átcsapó és Európát fenyegető koronavírus veszélyével. Az első reakció a kollektív pánik volt. Beindult a háborús helyzetre jellemző felvásárlási és élelmiszer-halmozási pánik, jött a karantén elrendelése, a szükségállapot bevezetése. Április közepére az USA tagállamait katasztrófa sújtotta területnek nyilvánította Donald Trump elnök. Itthon a hónap elején a kormány megszavazta a koronavírus-törvényt, és abban a szakaszban, az első hullámban mi, magyarok a helytállás magas fokát mutattuk meg a világnak.

Azonban a pánik egyedi lelki válaszreakciói hamis magyarázatokként tűntek fel a hírterjesztésben. A kétségbeesést elhárító tagadás elültette bennünk a „nem is igaz az egész” hiedelmének magvait, az annulációs elhárítás miatt a bagatellizálás, a projekciós elhárítás következtében pedig számos összeesküvés-elmélet ütötte fel a fejét. Az intellektualizáló elhárítás nyomán filozofikus magasságokba emelt magyarázatokkal találkozhattunk.

Mégsem a negatív viszonyulások domináltak, hanem a gyors helyzetfelismerő cselekvések, az új helyzetre való átállások, például online oktatásra, home office munkavégzésre – a digitalizáció ugrásszerű fejlődése szembetűnő lett. Bebizonyosodott a szolidaritás azonnali készsége a magyar ég alatt. Kiderült, mi csakugyan ilyenek (is) vagyunk.

Rendkívül pozitív jelenségként tapasztalhattuk, hogy a szaporodó anyagi, munkahelyi, családi és pszichikai krízisekre a kormányzat, a humán segítő intézmények, a települések, önkormányzatok orvosi, pszichológiai, pszichiátriai és egyéni segítségnyújtással válaszoltak, pro bono akciókkal. A lélegeztetőgépek beszerzésétől kezdve a kórházi dolgozókkal törődő magánakciókig – étel, ital, szükséges dolgok beszerzése, ügyintézés stb. – hatalmas segítő felbuzdulás tanúi lehettünk. A média minden csatornája az élet védelmével és újjászervezésének módjaival foglalkozott.

Megünnepeltük az egészségügyi dolgozókat, kifejezve hálánkat és köszönetünket a helytállásukért. Saját szakterületemen a szakmai-tudományos egyesületektől az egyén szintjéig sokféle módon segítettünk, hogy a többnyire szorongásos hátterű állapotokra lelki „elsősegélyt” nyújtsunk, illetve terápiát biztosítsunk. Magam is erős aktivitással vettem ebben részt, felajánlva szabad felhasználásra stressz­kezelési önsegítő programjaimat.

A nyár megkönnyebbülést hozott, és ünnepeket is, amelyek megemelték a lelkünket. Trianon századik évfordulója az összetartozás ünnepe volt, amelyről számos rendezvénnyel méltóképpen megemlékeztünk. A nyári programok – minden korlátozás ellenére – döntően felhőtlennek bizonyultak. A reménység erői dominálták a közhangulatot.

Megrendült az egyensúly 
A második hullám már a nyár végén elkezdődött. A világ átfertőződése folytatódott, szeptember végére egymillió halálesetet regisztráltak. Ezt az időszakot a korlátozások szükségszerű és fokozatos elrendelése jellemezte, ám a karanténállapot ideje még nem jött el. Megéltük, hogy lehetne másképp is, ám nem a vész közepén helyénvaló 
a kritika, hanem az elmúltával kell levonni a tanulságokat. Amikor ég a ház, a tüzet kell oltani, ez mindig a parancsnok felelőssége.

Ugyanakkor immár a küzdelmi és alkalmazkodási erők fokozatos csökkenését figyelhettük meg. Az empátia és az érzelmileg nyitott segítőkészség helyét az indulati reagálásmód elharapózása vette át. Ingerültség, nyugtalanság, türelmetlenség, izgágaság figyelhető meg. Ennek egyik tünete a párkapcsolati és családi konfliktusok, krízisek szaporodása.