A szőlőhegyen

Lassan feltorlódó esőfelhők Révfülöp felől. Innen, a hajdani szőlőhegy oldalából szépen látszik a kibontakozó előadás. Ahogy a zivatar bekebelezi először a Tihanyi-félsziget sajkodi oldalát, hogy aztán elnyeljen mindent apátságostul, mindenestül. A sötétszürke függöny komótosan közelít, a meginduló szél egyre hevesebben rázza a fiatal diófát. A Balaton sem látszik már, csak a viharjelző fények szapora villanásai elszórva a partokon.

Lassan hagyománnyá válik, hogy nyaranta régi jó komám füredi nyaralójában töltünk egy hetet. Az évek során az ember lassan megismeri, hol is van. Egy táj nehezen feltérképezhető, valójában egy élet is kevés ahhoz, hogy igazán megismerjünk egy helyet. Olykor azt gondolom, hogy nem is lehet megismerni egy tájat, legfeljebb egy-egy zugával kerülhetünk közelebbi kapcsolatba. Így vagyok ezzel otthon, a Börzsönyben, és még inkább így vagyok ezzel itt, ezen a régi szőlőhegyen, amely már csak nyomokban emlékeztet egy igazi szőlőhegyre. Szőlő ugyanis nem sok van már errefelé, a hajdani tőkesorokat piperkőc villák foglalták el, amelyik nem piperkőc, az viszont magán viseli Kádár János Magyarországának sivár kilátástalanságát. Néhány beomlott pince, düledező présház és elvadult szőlőtőke emlékeztet csak a régi időkre. A hegy túloldalán ott van Arács és a Koloska-völgy, a például Hamvas Bélának olyannyira kedves helyek, amelyekről több írásában is megemlékezett. Amikor Hamvas errefelé járt, ez a vidék még majdnem érintetlenül őrizte hajdani arculatát. Az azóta eltelt bő fél évszázad viszont gyökeresen átalakított mindent, ami leginkább azt jelenti, hogy szinte mindenestül eltűntek a hagyományos szőlőművelés emlékei. Nincs mit szépíteni rajta, az elmúlt évtizedek errefelé is leginkább a rombolás és a pusztító építészeti megoldások jegyében teltek. Ha szétnézek a kert végéből, mindennek számtalan jelét láthatom. Minden tájnak van egy eredeti, archai­kus rendeltetése, s ez a rendeltetés olyan mélyen átjárja, hogy hiába a rombolás, hiába jönnek mindenféle idők, a mélyben, a felszín alatt, a táj finomszerkezetében ez az eredeti attribútum mégis megmarad. Nem lehet kitörölni, nem lehet kiradírozni belőle. Így van ez ezzel a heggyel is, amely most is szőlőhegy, a csúf palotákkal és a jellegtelen épületeivel együtt. Az öreg mandulafák és diófák, a Rigófészek nevű beszakadt tetejű présház, a valamikor keserves munkával teraszosított hegyoldal formája őrzi a múltat. De nem csak a külső, a látható jegyek emlékeztetnek erre. Van itt valami más is, valami láthatatlan és megfoghatatlan, valami olyasmi, ami túl van az időn és a történelmen. A táj metafizikája érintetlen és érinthetetlen. Ez az egyetlen, ami vigasztaló lehet, ami miatt még sincs ok az elkeseredésre. Ha megállok a ház fölötti, meredek oldalban, a régi szőlők hűlt helyén, mintha minden irányban megnyílna az idő. Bernát barátom, a ház tulajdonosa gyerekkorából emlékszik még azokra öregekre, akik mintha a középkorból maradtak voltak ott. Egyikük nyaranta holdfénynél kapálta a szőlőt, egy idős vincellér pedig naponta feljárt a düledező présházához, és megivott néhány pohár bort, noha a szőlőjét már nem tudta megművelni. Valószínűleg azért járt fel mégis, hogy emlékezzen. Mint Oravecz Imre Halászóember című versének hőse, az öreg halász, aki még megérte, hogy lecsapolták a tavat, amely életének középpontját jelentette, és azután is ugyanúgy nézte a tó helyén maradt földterületet, mintha még mindig ott hullámozna az eltűnt víz. Mindez nem is olyan rég valóság volt, néhány évtizeddel ezelőtt még éltek azok az emberek, akik a hagyomány folytonosságát képviselték. A hagyomány sajnos megtört, ahogy a hozzá kapcsolódó életforma és világszemlélet is az enyészeté lett. Mégsem mondhatom, hogy mindez nincs itt, hogy mindez nem létezik már. A szőlőhegy időtlenségében minden megmarad, nem múlik el semmi, a tücsökciripelés és a szajkók rikácsolása mögött, a természet rejtélyes színpadának túloldalán múlhatatlan fényben ott a régi világ a maga mustillatú, lassú képeivel. Ha nagyon figyelek, ha lekapcsolódom az odalenti világ ámokfutásáról, megláthatom.