Liberálfasizmus, fasiszta kommunizmus – hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ezek csak a kommersz jobboldali publicisztikák nélkülözhetetlen szakzsargonjai. A helyzet azonban ennél jóvalta súlyosabb: a szemünk láttára intézményesül ugyanis a Nyugaton – kisebb-nagyobb közép-európai átszivárgásokkal – az, amire a fenti (ezek szerint nem eléggé) sokat használt nyelvi lelemények utalnak. A vandalizmusba torkolló politikai korrektség köt most hivatalosan is házasságot egy cezaromán kulturális diktatúrával: édesgyermekük a Black Lives Matter, illetve a modern kori „antifasizmus”.
Még Ronald Reagan mondta valamikor a hetvenes években, hogy „ha valaha fasizmus lesz Amerikában, úgy fogják hívni: liberalizmus”. Nos, úgy tűnik, az elnöksége előtt, alatt és után is sokak által gúny céltáblájává tett konzervatív ikonnak igaza lett. Ugyanis mindent, amit most látunk – a szobordöntögetést, a gyújtogatást, a jól ismert márkák átnevezését, a rend felbomlását és nyomában a káosz eluralkodását –, hivatalosan a toleranciára, az etnikai sokszínűség tiszteletére vagy éppen az érzékenyítésre hivatkozva viszik véghez. Ez persze így önmagában csudálatosan hangzik, csakhogy számosan felhívtuk már arra a figyelmet: a posztmodern liberalizmus által kimunkált egyenlőségelvűsdin és értékrelativizmuson alapuló társadalmi mérnökösködés csúszós lejtő, soha nem ér véget. Mindig lesz egy újabb, valamilyen karakterisztikákkal kijelölt csoport, amelyet a társadalmi igazságosság nevében „fel kell szabadítani”, és mindig lesz olyan pontja a múltnak, amely sérti valakinek az érzékenységét. Rég nem a jogegyenlőség követeléséről van ugyanis szó, a legújabb kori purifikátorok teljes, totális társadalmi egyenlőséget akarnak kikényszeríteni. És igen, az ezen üzenettel megbabonázott emberek ha nem tudnak uralkodni a vágyaikon, a saját érzelmeiken, akkor elkezdik mások viselkedését kontrollálni. Azonban attól, hogy valakinek sérti valami az érzékenységét, még nem lesz automatikusan igaza.