Célok nélkül

A modern ember bajainak legnagyobbika a cél hiánya. A célé mint olyané. Mindennek célja van – ez volt az antik felfogás talpköve. El is nevezték a dolgok „természetének”, azaz egy létezőt a célja ruház fel jelentéssel. A modern tudomány meg azzal kezdődött, hogy a cél-okságot iktassuk ki. Ezen az egyetlen döntésen fordult meg a klasszikus európai filozófia és életfelfogás sorsa. A dolgokat jobban megérthetjük, ha nem tulajdonítunk nekik semmilyen önmagukon túlmutató célt vagy jelentést. Lehet, kivéve az embert. Az embert egyedül a céljai éltetik vagy lökik a semmibe. Pedig a modern természetfelfogás éppen azt tette az emberrel, hogy atomok, molekulák, sejtek összességévé alakította át, minden egyéb – ennek ellentmondó érvelés – csupán lábjegyzet a főtételhez rendelve: az ember materiális értelemben vett része az ok-okozati mechanikus világnak. Jól van az ember, ha az érzékeit kielégítjük, kényelme meghaladja a munkaterheit, unalmát pedig lekötjük bármilyen bornírt eszközökkel és szerekkel. Ironikus, hogy mindennek a költségeit maga a modern egyén viseli, ráadásul boldogan. Fizeti önmaga másoktól való függőségét fokozó mobiltelefonját, előfizet „a száz csatornából dől a szar” csomagokra, a közösségi virtuális csatornákra pedig rábízza szellemi háztartásának a karbantartását. A modern ember legalább annyira kiszolgáltatott, mint egy rabszolga, csak másképpen. A rabszolga fizikai mozgása volt mereven szabályozva, a modern rabszolgának viszont a lelke van lebilincselve. Az újkor elején a modern szabadság eszméjét az angolok habeas corpus jelszava teremtette meg. Ez helyes is volt! A „birtoklod a testedet” fontos kitétele a középkori jogfelfogásnak is, de a modern politikai-jogi küzdelmek kitüntetett helyet biztosítottak ennek a kifejezésnek. A modern szabadság, azaz bárki testének az indokolatlan érinthetősége – bárki érvelhetne – éppen a klasszikus természetfelfogással, cél-­oksággal való szakítás gyümölcse. Elfogadom, de itt nem lehet megállni.