Korunk szüntelen konfliktusait a relativizmus ideológiája okozza, amelyben nincs igazság: az én igazságom mindig szemben áll a te igazságoddal. A kereszténység ügye, hogy az entrópiára épülő harc korszellemével szemben megmutassa a rendre épülő béke alternatíváját – írja Joseph Ratzinger.
Joseph Ratzingert elsősorban XVI. Benedek pápaként ismerjük, ám politikatudományi életműve legalábbis felér – az attól semmi körülmények között el nem választható – teológiai munkásságához. Reformátusként sem fáj kijelenteni, hogy személye az ezredforduló egyik (ha nem a) legfajsúlyosabb konzervatív intellektusa. Felvillanyozóan tiszta logikája és világos üzenetei befogadásának csakis az szab határt, hogy olvasása jelentős, a jövő aggasztó forgatókönyveivel való szembenézéshez nélkülözhetetlen lelkierőt kíván. Munkái közül a legidőszerűbb, a Western Culture Today and Tomorrow (nyugati kultúra ma és holnap) című esszégyűjtemény 2005-ben látott napvilágot, ám 2019-ben új kiadást s vele – George Weigel amerikai politikatudós, II. János Pál életrajzírója tollából – új előszót kapott.
A nyugati kultúrának nevezett civilizációs hagyományt Ratzinger – határozottan és bármiféle kiterjesztés nélkül –
az európai kultúrával azonosítja. A kultúrpesszimisták megszokott felütésével szemben szerzőnk itt nem a „mivé lett Európa?”, hanem a „mi Európa?” alapvető kérdés feltevésével indít. Szerinte az európai (és vele a nyugati) kultúra három tételen alapul, amely a történelem különböző időszakaiban gyökerezik. Jeruzsálemtől azt tanultuk, hogy az élet alapvető karaktere a kaland, az utazás és a zarándoklat. Athéntól azt, hogy a világ szellemi munkával megérthető, az igazság megismerhető. Rómától pedig, hogy a törvény ereje felsőbbrendű a brutalitáshoz képest.
A három pillér eróziója a relativizmus térnyerésével, a 19. század óta folyamatos. Az egyetlen igazságot az „én igazságom” és a „te igazságod” közötti folytonos konfliktus váltotta fel. Természetesen sem a marxizmus, sem a liberalizmus nem váltotta be ígéretét egy jobb ember megalkotására. A folytonos harc így épp a progresszió által zászlóra tűzött emberi méltóság szüntelen kikezdéséhez vezet. Ez a posztmodern inkoherencia: „a progresszió a teremtés ellenségévé vált, mert létében veszélyezteti az embert”.
Gomba módra szaporodnak a „nem helyek”, az identitás nélküli otthonok és közösségi terek. Ez nem csupán esztétikai kérdés, hanem kulturális krízis – írta a jelenségről egy amerikai regényíró már több mint harminc évvel ezelőtt.
A Mandinernél pár éve nem járt sikerrel, amikor igyekezett „kicsit pozitívabbra hangolni” a vele készült interjút.
Akármilyen mély politikai megosztottságot élünk is át, hazánk még mindig egy nyugalmas szeglete a nyugati világnak. Szilvay Gergely írása.
A kormányfő szerint Magyarországon újra megjelentek a Lenin-fiúk, de nem hagyunk nekik teret.
Feladatunk, hogy újra felfedezzük létezésünk alapélményét: az örökkévalóság hatókörében élünk, és az élet teljességének távlatai nem pusztán földi, egzisztenciális jelentőségűek, hanem azokat felülmúlóak. Kocsi Lajos írása.
A Mandiner jelentős növekedést ért el az elmúlt időszakban, és most ismét szintet lép: új videós műsorstruktúrával bővíti kínálatát. Ezekről, továbbá a Mandiner őszi díjátadó gálájáról és a kárpátaljai adománygyűjtés eredményeiről tartott sajtótájékoztatót Szalai Zoltán főszerkesztő.
A tiltakozások egy tízéves kislány ellen elkövetett, feltételezett szexuális támadás után robbantak ki.
Hazánkkal ellentétben Németországban és Franciaországban folyamatosan romlanak az eredmények.
