Magyarország megérdemli saját jövőjét

Maráczi Tamás írása a Mandiner hetilapban.

„Megbünhödte már e nép / A multat s jövendőt!” Amikor Kölcsey Ferenc e sorokat leírta a Himnuszban, nem tudhatta, milyen tragédiákat tartogat még a jövendő, hogy száz évvel később honfitársainak újabb száz évük lesz e fájdalmas szavakon elgondolkodni. 1823-ra már összegyűlt a magyarok lelkében a költő által megfogalmazott tapasztalat az 1848–49-es forradalom és szabadságharc bukása, a két világháború veszteségei, Trianon és a német, majd szovjet megszállás keserű tapasztalatai nélkül is. Az államalapítás óta tíztrianonnyi idő telt el, a magyar történelem évszázadai többségükben küzdelmekkel, a nemzeti létért zajló harcokkal folytak. Nem Trianon volt az első trauma – de nekünk és negyedízigleni felmenőinknek ez a közös drámánk. Ahogy Zrínyi Miklós koráé a török hódoltság vagy Deák Ferenc nemzedékéé az osztrák megtorlás.

Trianon hatását természetesen nem szabad és nem is lehet bagatellizálni, ám a történelmi hűség és a hajdani generációk tisztelete miatt szükséges a még korábban bekövetkezett nemzeti kataklizmákra is emlékezni. Abból az okból, amelyre a kormányfői beszéd is utalt: nemcsak száz-, de ezeréves történelmi horizonton kell szemlélnünk a múltat, hogy megértsük a magyar nemzet sorskérdéseit: „Nem lettünk német tartomány, se török vilajet, se szovjet tagköztársaság.”

Trianon értelmezése

A 100. évfordulón nagy az arány- és céltévesztés veszélye: ha egy magyar állami vezető a történelmi igazságosság alapján igaznak vélt gondolatot fogalmaz meg, azonnal kiválthatja az irredentizmus vádját, ezzel az évek munkájával felépített szomszédságpolitika eredményeit gyengíti. Ha meg óvatoskodóan beszél, kétgenerációnyi határon túl elhunyt magyar emlékét és a határon túl élők igazságérzetét sértheti meg. Egy miniszterelnöki emlékező beszéd már csak műfajánál fogva sem lehet történészi elemzés; célja nem az, hogy „harag és részrehajlás nélkül” elemezze a múltat, hanem hogy kifejezze a nemzet értékítéletét az adott eseménnyel kapcsolatban. Orbán Viktor tehát szubjektíven, de a vártnál pontosabban határozta meg a felelősségi köröket: budapesti összeesküvésekről beszélt, amelyek „az országot az ellenségeink, a kormányt a bolsevikok kezére adták” – egyértelmű utalás az őszirózsás forradalomra. Hasonlóan konkrét az értékítélete a nemzetközi felelősségről is: „A Nyugat megerőszakolta Közép-Európa ezeréves határait és történelmét. (…) Országunkból siralomházat csinált.” A britek és a franciák úgy húzták meg 1920-ban a közép-európai államok új határait, ahogy négy évvel korábban a Sykes–Picot-egyezményben az új arab államokéit az Oszmán Birodalom romjain vagy a mesterséges gyarmati államokéit Afrikában. Ahogy akkor használták a vonalzót a különböző arab és afrikai törzsi területek figyelmen kívül hagyásával, úgy a mi régiónkban sem voltak figyelemmel az etnikai határokra – ezzel mindhárom térségben súlyos konfliktusok magjait vetették el.