Orbán úgy próbál a kudarcból kimenekülni, hogy Zelenszkij és Ukrajna ellen uszít
Megpróbál világpolitikai tényezőnek látszani, de ez nem sikerül.
A válságba süllyedt Ukrajna nehéz sorsú régiójának, Kárpátaljának egyik balsors sújtotta települése Aknaszlatina. Megnéztük, hogyan él ma a sóbányászat egykor messze földön híres fővárosa.
Dankai Péter tudósítása a Mandiner hetilapban.
Szebb napokat is megélt már hosszú és hányatott történelme során Aknaszlatina. A kilencezres lakosságú kárpátaljai városka egész Ukrajnában – és az egykori Szovjetunió területén is – ismert. Aknaszlatina – a helyieknek csak Szlatina – már a 13. századtól a sóbányászat egyik fellegvárának számított, 2007-ben azonban a bányákat az összes tárnával együtt le kellett zárni.
Eltűnőfélben a magyarság
A Técsőtől 28 kilométerre, a Tisza jobb partján fekvő Szlatinára érkezve elgondolkodunk, hogy kit és hogyan szólíthatunk meg. A település magyar lakossága ugyanis jelentősen megcsappant az utóbbi hetven esztendőben. Az ötvenes években még a magyarok voltak többségben, 2001-re számuk négyezerre csökkent, jelenleg pedig a helyiek elmondása szerint kétezerre tehető a nyolcezres településen a nagy többségű románság, illetve a kisebb létszámú ukrán, orosz, ruszin, cigány és zsidó nemzetiségek között.
„Megférnek egymás mellett a luxusautók és a negyven-ötven éves Zsigulik”
A kisvárosba érkezőket szembetűnő, Ukrajnára egyébként jellemző látképek fogadják. Szlatina egyik felén viszonylag jó közutakat találunk újonnan nyílt üzletekkel, benzinkutakkal, élelmiszerboltokkal, néhány étteremmel és rendezvényközponttal. Ahogy aztán letérünk a főútról, és beljebb nyomulunk a városba, a bányák köré épült, mára lerobbant lakótelep dzsungelvalósága fogad bennünket. A helyiek az egyik felét magyarul restek házának nevezik, ugyanis akik még a „bányaidőben” abban a negyedben laktak, munka után nem végeztek semmilyen feladatot, csak pihentek vagy részegeskedtek. A bánya orvosi személyi állománya – többnyire aerológusok vagy tüdőgondozók – is itt lakott. Szétnézve a környéken szembetűnő, hogy a panelházak között jól megférnek egymás mellett a luxusautók és a negyven-ötven éves Zsigulik, a nemzetiségtől függetlenül együtt játszadozó szegény és gazdag gyerekek, a baromfiudvarok, a szebb jövőt remélő közmunkások, illetve a szebb múlton eltűnődő veterán, öreg bányászok. Érdekes megtapasztalni: akárkitől kérünk útba igazítást, mindenki magyarul válaszol.
Élet és bányászat
Megérkezünk a település Bolyai Jánosról elnevezett középiskolájához, ahol a helyi hagyományőrző Takár Károly, ismertebb nevén Katyó fogad bennünket, aki maga is 32 évet töltött a bánya több mint 400 méter mély tárnáiban (a vele készült korábbi portrécikkünket a Mandiner.hu hetilapos archívumában olvashatják – a szerk.). Katyóval indulunk tovább, hogy felkeressük az egykor élénk, mindenkinek stabil megélhetést adó bányavilág romjait. Útközben Katyó egyik régi kollégájába botlunk, aki épp a panelházak egyik parkolópavilonjában szereli a motorbiciklijét. A 77 éves veterán 50 évet húzott le a bányában. Elmondása szerint a bányák tönkretételét egyértelműen a vezetőség hozzá nem értése okozta. Az öreg bányász egyébként nemrég 2300 kilométert tett meg kerékpárral, s volt olyan év, amikor 10 ezer kilométer is összejött. „A sós levegő jó tüdőt eredményez” – jegyzi meg.
Továbbhaladva ismét egy régi bányásztárs jön felénk, ő is hasonlóképpen vélekedik: „Ukrajnának nem érdeke, hogy a bánya működjön, hiszen fenntartotta saját magát.” Felháborodva meséli, hogy már második napja nincs vezetékes víz a lakásában. Katyó szerint az aknaszlatinai sóbánya tragédiája az 1944-es szovjet megszállás után kezdődött el, amikor a 7-es számú Ferenc-bányában, amely kétszáz évig ontotta magából a sót, nagy tömegű robbantásokat kezdtek végezni. Ezek olyan repedéseket okoztak, hogy betört a víz, így a szovjetek öt év alatt tönkretették a bányát. A 63 éves nyugdíjas bányász fia, ahogy a település fiataljainak 60-70 százaléka, külföldön dolgozik. Ez az arány a középkorúakra is jellemző a városban. Csak három–hat havonta érkeznek haza. Hiányuknak a legnagyobb elszenvedői a gyerekek: a nagyszülők nevelik őket.
A panelházak között bóklászva egy fiatal tanárnőt is megszólítunk, a kisváros társadalmi viszonyairól kérdezve. Ő is hangsúlyozza, „Szlatinán csak idősek és gyerekek vannak, a fiatalok, a szülők külföldre mentek. A hangulat eléggé keserves”. Kulturális vagy szórakozási lehetőség egyáltalán nincs, a fiatalok tengnek-lengnek egész nap. A magyarok általában elmennek külföldre dolgozni vagy tanulni. Mivel rengeteg üzlet működik Szlatinán, a románság inkább bolti eladóként vagy a helyi vendéglátóiparban helyezkedik el – közli a fiatal nő.