A jólét nem alapállapot, és lefelé az út sokszor villámgyors

TL;DR

• A választók hajlamosak a jólétet és biztonságot természetes alapállapotnak tekinteni
• Stabil időszakban a politikai döntések gyakran morális, kulturális és identitáskérdések köré szerveződnek
• A történelem példái azt mutatják, hogy gazdasági vagy geopolitikai sokkok gyors visszaesést hozhatnak a Maslow-piramis alsóbb szintjeire
• Így egy országgyűlési választás az elért stabilitás megőrzéséről is szól

Villeneuve és a csúcs illúziója

1997 októberében, Jerezben a nap már alacsonyan állt, amikor a kockás zászló leintette a győztest. A dobogón az ünneplő győztes bőkezűen fröcskölte a pezsgőt a közönségre, amiből jutott a kupára is. A Williams-Renault kék-fehér overálja vidáman csillogott a reflektorok alatt.  

Hét győzelem abban az évben. Tíz pole-pozíció. Világbajnoki cím Michael Schumacher ellen, egy botrányos, ütközéssel végződő döntő futam után, ahol harmadikként végzett. Jacques Villeneuve két év alatt a Forma-1 csúcsára ért.  

1996-ban újoncként négy győzelem, és második hely a bajnokságban. 1997-ben pedig huszonhat évesen a dobogó csúcsára ért. A paddockban azt suttogták, hogy most új korszak kezdődik.

A tél azonban nemcsak teszteket hozott, hanem meghívásokat. Divatlapok címlapjai, párizsi és milánói bemutatók, talkshow-k Észak-Amerikában, zenei kísérletezések. Jacques Villeneuve mindig is több akart lenni, mint pilóta. „A világ több, mint köridők” - mondta egy interjúban.  

Villeneuve egyre kevesebb órát töltött a szimulátorban. A téli fizikai felkészítés során kimaradtak a plusz körök. A mérnöki briefingeiken is egyre türelmetlenebb volt. A fiatal csapattárs, Heinz-Harald Frentzen pedig egyre közelebb került hozzá köridők tekintetében.

Az eredmények magukért beszéltek. 1998-ban mindössze két dobogó, nulla győzelem, és ötödik hely a bajnokságban. A pole-pozíciók száma is nullára csökkent. 1999-ben, amikor a frissen alapított BAR-hoz igazolt, egyetlen pont nélkül zárt.  

A dobogó távoli emlék lett. A fiatalabb pilóták (Montoya, Räikkönen, Alonso) új éhséggel érkeztek. 2003-ban még egyszer felvillant valami a régi ritmusból. Néhány erős időmérő, ám a dobogó abban az évben is elmaradt.  

Ezt a történetet sokféleképp lehet elmesélni. Lehet belőle sztárallűr-tanmese, lehet belőle sportpszichológiai esettanulmány, lehet belőle modern tragédia a figyelem hiányáról. De van egy olvasata, amely túlmutat a motorsporton, és megtanít nekünk valamit a saját politikai döntéseinkről is.  

Amikor a csúcson állunk, hajlamosak vagyunk elhinni, hogy ez az alap. Hogy amit egyszer már elértünk, az valahogy jár nekünk. Hogy a stabilitás önfenntartó. Hogy a rendszer, amely felemelt minket, magától is fenn is tart majd.  

A nagy illúzió, avagy amikor az alap láthatatlanná válik

A választói gondolkodásban ugyanez a mechanika működik. Csak a figyelemmel kísért mutatószámok mások. Nem a köridő vagy a végsebesség a lényeges, hanem az infláció, a foglalkoztatás, a GDP.  

Maslow piramisa egy régi térkép a motivációkhoz. Amíg az alapok rendben vannak, addig felfelé nézünk. Ha van munka, van kenyér, van kiszámíthatóság, akkor előtérbe kerülnek az erkölcsi és elvi kérdések. Az, hogy mit tartunk méltányosnak, milyen közösséghez tartozunk, miben hiszünk, mitől érezzük magunkat tisztának, büszkének, összetartozónak.  

Ám azt soha se felejtsük el, hogy komoly civilizációs teljesítmény kell ahhoz, hogy egy társadalom eljusson oda, hogy már nem minden döntése a túlélés körül forog. Ahogyan azt is érdemes fejben tartani, hogy a Maslow-i piramis liftje nem csak felfelé jár. Sőt, a gravitációs erők benne is lefelé húznak.

A lefelé mozgás törvénye

Óriási illúzió az, ha a mostani helyzetünket alapnak tekintjük. Amikor például a békét olyan természetesnek vesszük, hogy észre sem vesszük, mennyi mindennek kell együtt állnia hozzá. Vagy amikor a munka és a magas fizetés olyan természetesnek tűnik, mint a levegő.  

Csakhogy bár a gazdasági stabilitás, a béke vagy a magas foglalkoztatottság lehet annyira egyértelmű, hogy már egyáltalán nem értékeljük ezeket, ám ettől még nem tekinthetőek örökké létező adottságnak. Ha nem tesz valaki értük, akkor ugyanúgy köddé válnak, mint Villeneuve dobogós helyezései.  

Amikor a történelem helyez minket vissza a startvonalra

A nemzetközi politika tele van ilyen pillanatokkal. Ukrajnában a 2019-es választás sokak számára arról szólt, hogy megszüntetik a korrupciót, egyben leváltják a régi elitet. És ami sokak számára a legfontosabbnak tűnt, végre kiegyeznek Oroszországgal. A Petro Poroshenko-t a szavazatok háromnegyedének megszerzésével legyőző Volodimir Zelenszkij legalábbis ezt ígérte nekik.  

2022-ben az ukrán gazdaság teljesítménye közel harminc százalékkal esett, és azóta is azon szint környékén áll. Emberek milliói kényszerülnek elhagyni az otthonukat, és ma már a korrupció mértéke huszadrangú kérdés az átlag ukrán szavazó számára. A piramis alja hirtelen újra látható lett. Az ukránokat ma az foglalkoztatja, hogy lesz-e fűtés, hogy épségben marad-e az otthonuk és életben maradnak-e a szeretteik.

A csendes görög lecsúszás

Görögország története kevésbé látványos, de ugyanolyan tanulságos. A válság utáni években a politikai fordulat sok emberben azt a reményt hordozta, hogy a méltányosság helyreállíthatja a stabilitást, hogy a megszorításokkal szembeni tiltakozás levegőhöz juttatja a családokat. A 2015-ös kampány nem pusztán gazdasági számokról szólt, hanem identitásról és igazságosságról. Arról, hogy ki fizet a hibákért, ki dönt a görögök sorsáról, illetve, hogy hol hogyan lesz méltányosabb Európa.  

A kormányváltás azonban nem méltányosabb Európát hozott a görögöknek, hanem nagyjából 20 százalékos gazdasági zuhanást. Az ország dollárban számított GDP-je először csak 2023-ban tudta meghaladni a 2014-es szintet, míg a bérszínvonal még ma is mélyen a 2014-es érték alatt van.  

Amikor a kenyér ígérete egy hazugság lesz

2012-ben Egyiptom nem eszmékre, hanem működő hétköznapokra szavazott. Mohamed Morszi 100 napos programja öt nagyon konkrét dolgot ígért. Közbiztonságot, üzemanyagot, kenyeret, működő közlekedést, tisztább utcákat. Ez a Maslow-piramis legalja volt, a rend és a létbiztonság dimenziója.  

A gazdasági valóság azonban nem volt összhangban az ígéretekkel. A foglalkoztatási ráta, mely 2011-ben még 45 százalék körül volt, 2012-re 43 százalékra, 2013-ra pedig 42 százalék alá csökkent. Ez azt jelentette, hogy kevesebb embernek volt rendszeres munkajövedelme.  

Eközben ráadásul az üzemanyag- és áramszektor zavarai fennmaradtak. A növekedés is gyenge maradt, a finanszírozási helyzet pedig feszült volt. Az átlag egyiptomi tehát nem több kenyeret és tisztább utcákat kapott, hanem ennek pont ellenkezőjét. Bár Morszi a piramis alapjáról beszélt, még ez az alap is szétporladt a valóságban.  

Növekedés vagy helyben járás?

A választók, így konkrétan a magyar szavazók számára is a fenti példák fontos tanulsággal szolgálnak. Az eddig elért eredményeink nem örök jussunk, hanem a korábbi munkánk eredménye. Jellemzően ennek megtartása is komoly feladat. Különösen akkor, ha az eredmények kiválóak voltak.  

A 2010 óta tartó jobbközép kormányzás alatt 23 százalékkal nőtt a foglalkoztatás és 168 százalékkal nőtt az inflációval korrigált havi bértömeg nagysága. Azaz ma sokkal többen dolgoznak, mint 2010 előtt, és közel háromszor annyit vásárolhat az átlag magyar, mint 2009-ben. A jólétünk jelentősen emelkedett az elmúlt 16 évben.  

A fenti számok éles kontrasztban vannak a 2002 és 2010 közötti baloldali kormányzás mutatóival. Azon nyolc év során 3 százalékkal csökkent a foglalkoztatottság, és csupán 23 százalékkal nőtt az inflációval korrigált havi bértömeg nagysága. Azaz az átlag magyar jóléte 23 százalékot nőtt 2002 és 2010 között, és 168 százalékot 2010 után.  

A választói pszichológiában azonban ezek az idősorok nem grafikonokként élnek, hanem tapasztalatként. Van-e munkánk, nő-e a bérünk, könnyű vagy nehéz előre lépni. Ám amikor egy társadalom hosszabb ideje azt éli meg, hogy a munkahelye biztos, a fizetése pedig emelkedik, akkor könnyen elhiszi, hogy ez máshogy nem is lehetne.  

Olyanok leszünk, mint Villeneuve volt a két sikeres szezonja után. A futamgyőzelem már magától értetődő dolog. Könnyű elfelejteni, hogy miért fontos a fegyelem, az edzés, a koncentráció, a figyelem. De ha nem teszünk érte, akkor a siker sem marad sokáig velünk.  

A törékeny egyensúly

A politikusok vitatkozhatnak magasztos célokról, ám a napnak a végén a választópolgár számára mégiscsak az a fontos, hogy drágul-e az energia, megugrik-e az infláció, megmarad-e az állása, átterjed-e az országára a háború. A stabilitás láthatatlan komponenseiről könnyű megfeledkezni, ám nagyon nyilvánvaló lesz, ha elveszítjük ezeket.  

A szavazófülkében hajlamosak vagyunk úgy viselkedni, mint a világbajnok, aki a címmel a zsebében azt gondolja, hogy a csúcs immár a személyisége része. Hogy neki már semmit nem kell tennie azért, amit egyszer megszerzett. Pedig a világbajnoki cím nem identitás, hanem pillanatnyi állapot. Újra és újra meg kell védeni. Ugyanígy, ahogy a jólétünket, a békét és a biztonságot is.  

Ha egy ország hosszabb ideig békében van, a béke természetessé válik. Ha a munkanélküliség alacsony, az állás elvesztése távoli félelemnek tűnik. Ha a bérek emelkednek, a pénzromlás láthatatlan, amíg egyszer csak nem az. Ilyenkor a politikai viták valóban a piramis felsőbb szintjein zajlanak. Kulturális szimbólumok, identitáshatárok, morális rangsorok.  

Egy választás nem csak a reményről kell, hogy szóljon, hanem a megtartásról is. A kemény munkával elért eredményeink biztonságos megőrzéséről. Nem csak arról szól, hogy milyen emeletet építünk a felhőkarcolóra, hanem arról is, hogy újra és újra meghúzzuk a csavarokat az alsó szinteken. A jólét ugyanis nem alapállapot, hanem folyamatos kemény munka jutalma.  

A gazdasági grafikonoknak nincsen emlékezetük

Jerezben 1997-ben, amikor a nap alacsonyan állt, és a pezsgő csorgott a sisakon, úgy tűnhetett, hogy Villeneuve-é a jövő. De a sport nem ismeri az örökös bajnokokat. Ahogyan a társadalmak sem ismerik az örökös jólétet. A Maslow-i piramisban nem csak felfelé vezetnek utak, hanem lefelé is. És nem ritkán lefelé sokkal gyorsabb a mozgás, mert a zuhanáshoz nem kell sok, elég, ha nem állunk ellen a gravitációnak.

A cikk szerzője az MCC Gazdaságpolitikai Műhelyének vezetője.

Nyitókép: Bruzák Noémi/MTI