Védjük meg az unatkozókat saját maguktól – védjük meg a fiataljainkat!

Kisiskolásként ha beteg voltam és nem mentem iskolába, délelőttönként a nappaliban feküdtem. A paplan alól lázasan köhögve vagy hasfájással küszködve sokat nézegettem a könyvespolcot, a sok színes borítójú kötet gerincén lévő feliratokat. Volt pár kedvencem, amelyen mindig megakadt a szemem: egy Böll-könyv (furcsállottam, hogy ilyen nevű szerző egyáltalán igazi lehet), a Kalevala, amely szó kicsiként misztikusan érintett, nem tudtam sehova se tenni, és ott volt Alberto Moravia Az unalom című regénye is. 

Miután magam is morzsoltam csak az időt a többnapos gyerekbetegségek alatt, hol a szélfútta fák mozgását, hol a felhők gomolygását, hol pedig a könyvszekrényen sorakozó olvasnivalókat nézegetve azon morfondíroztam,

Talán bizony ágynak esett ő is, és ezt írta meg hosszan. 

Bizonyos értelemben nem jártam messze a valóságtól, mert az unalom, amiről a szerző írt, a lélek bizonyos betegsége, egyensúlytalansága. Egyfajta célt és értelmet nélkülöző, érdektelenséggel párosuló hiányállapot. Fakadhat kiégésből, belső bizonytalanságból, máskor az élvezetekkel, benyomásokkal való túllakottságból vagy a kihívások, értelmes és kellően motiváló feladatok, életcélok hiányából. Moravia az unalmat a dolgokkal való kapcsolat elvesztéseként, a valóság elsorvadásának, megfogyatkozásának vagy beszűkülésének következményeként és kommunikációs képtelenségként írja le. 

kulturálisan pedig egy értékrendjében kiüresedő, hanyatló civilizációt inkább jellemez, mint egy intellektuálisan pezsgő, morálisan stabil közösséget. Mivel inkább negatív érzésről beszélünk, amelytől szabadulni igyekszik átélője, az unalom a tőle szenvedőt gyakran a folyamatos szórakozás, a mértéktelen fogyasztás, az állandó utazás, a gyakori partnerváltás vagy épp a mániává váló munka felé hajtja. 

Vajon mit mondhatunk mindezek tükrében arról a jelenségről, amikor egy felnövekvő nemzedék, amely beleszületik egy politikai korszakba, egyszerűen – különösebb azonosítható ok nélkül – megunja az általa kezdetektől látott berendezkedést? És unalmától szabadulni akarva a „csak legyen már valami más, mint ez a mostani!” igencsak egyszerű elgondolás mentén – felülve az érzést meglovagoló hangoskodók vonatára –

hanem az unalomtól szabadító változás belé oltott vágya mozgatja, bármit eredményezzen is az a valóságban, személyes életében és közösségei sorsában. 

Mivel egy ilyen fiatal közéleti keresztségét is az e trendeket tápláló kortárs eseményeken, koncerteken, tüntetéseken, felvonulásokon szerzi, érzelmileg elköteleződik akkor is, ha értelmével érzékeli, hogy a változást képviselő szerencselovagok által neki kínált jövőkép minimum kockázatos. Ám ez a belső feszültség is csak tovább táplálja dühét, ami – a hergelő munícióval gondosan ellátott ellenzéki véleménybuborékokban különösen – pattanásig feszíti a benne lévő indulatokat. 

A szülők, nagyszülők, családtagok feladata, hogy ezt a korosztályos, unalomból eredő dühöt csillapítsák, és hogy higgadtan, szeretettel, megértéssel beszélgessenek a közelgő választás tétjéről. Mert az mindannyiunkra kihat majd, de elsősorban fiataljaink életére. Lehet, hogy egy új világban unatkozni már nem lenne módjuk, de bizonyosra vehető, hogy boldog békeidőként tekintenének vissza az „unalom” e gyümölcsöket termő, fejlődést, nemzeti érdekképviseletet jelentő másfél évtizedére. Védjük meg az unatkozókat saját maguktól!

Nyitókép: Shutterstock