Gondoljunk csak George H. W. Bushra, aki 1988-ban ezt mondta: „Read my lips: no new taxes.” Aztán két év múlva aláírta az Omnibus Budget Reconciliation Act-et, ami nemhogy nem csökkentett, hanem emelt egy rakás adót.
Hasonló játszódott le 2006-ban Magyarországon is. Gyurcsány Ferenc a kampányban még hevesen tagadta, hogy vizitdíj vagy kórházi napidíj bevezetését terveznék. Aztán jött 2007, és a rendelők ajtaján már ott lógott a cédula, hogy vizitdíj fizetendő. A választók sokáig nem tudták eldönteni, hogy ez most dráma vagy groteszk bohózat.
De nem kell ennyire visszautaznunk a múltba, hogy a tanulságot levonjuk. 2021-ben Németországban az közlekedési lámpa koalíció nagy lendülettel ígérte az energiaterhek mérséklését. Ám a választás után viszont a lakosság inkább növekvő díjakkal és környezetvédelmi adókkal szembesült.
Romániában pedig 2025-ben kampányolt a kormány azzal, hogy nem terhelik tovább az embereket. Majd a választások megnyerése után a költségvetési hiányra hivatkozva szépen megemelték az ÁFA-kulcsot 19-ről 21 százalékra. A politikai matematika így működik. Egy pozitív kampányígéretből így lesz negatív kormányprogram.
A történelmi példák sora azt üzeni nekünk, hogy ha egy párt homályos, ellentmondásos vagy szokatlanul rövid adóprogrammal áll elő, ott nagy a veszélye annak, hogy a kampányígéretek és a valóság között tátongó szakadékot végül az adófizetők pénztárcája tölti be.