Demográfia, foglalkoztatás és béremelés, a nyugdíjak három támasza 

Képzeljük el a nyugdíjrendszert úgy, mint egy hatalmas, zakatoló gépet, amely éjjel-nappal dolgozik azon, hogy évtizedek múlva is legyen miből kifizetni a jól megérdemelt járulékokat. A gépnek három kulcsfontosságú alkatrésze van, amelyek nélkül az egész szerkezet megállna.  

Az első a termékenységi ráta, vagyis az utánpótlás. Ha kevés gyermek születik, akkor húsz–ötven év múlva kevesebb lesz a munkás, és a gép akadozni, lassulni kezd. Olyan ez, mintha egy kávézóban nem lenne elég barista. A vevők egy idő után elégedetlenek lesznek, mert nem kapják meg a kedvenc feketéjüket.  

És van egy harmadik kulcsalkatrész is. Ez pedig a reálbér-növekedés üteme. Ez az, ami meghatározza, hogy a dolgozók által befizetett hozzájárulás értéke hogyan változik, és így a nyugdíjak növekednek vagy esetleg csökkenteni kell őket. 

A nyugdíjrendszerben hosszú távon nincsenek csodák. Ha a három fenti elem egyike nem működik jól, akkor a kifizetések sem tudnak rendes ütemben növekedni. Politikai döntések, technológiai újítások vagy családtámogatási programok olajozhatják a működését, de a mélyben mindig ugyanaz a három fő mechanizmus dolgozik.  

Fontos tehát látni, hogy a fenntartható nyugdíjrendszer nem jószerencse, hanem komoly tervezés és előrelátás eredménye. Több gyermek, több aktív dolgozó és valódi bérnövekedés kell ahhoz, hogy a szépkorúak megérdemelt életminőségét biztosítani lehessen.  

Üres bölcső, üres nyugdíjkassza 

Ha valaki azt hinné, hogy a termékenységi ráta csak egy unalmas statisztikai mutató, akkor tekintsen Dél-Koreára. 2023-ban a teljes termékenységi ráta 0,72 volt, a világ legalacsonyabbja. Nem csoda, hogy a koreai Nemzetgyűlés Költségvetési Hivatala már az összeomlás időpontját is megadta: a nyugdíjalap jelen folyamatok mellett 2055-re kiürül. Az ország elnöke, Yoon Suk Yeol 2024. június 19-én hivatalosan is kihirdette a demográfiai vészhelyzetet.  

Egy olyan országban, ahol a nyugdíjrendszer főként felosztó-kirovó, a túl kevés gyermek azt jelenti, hogy 20-30-40-50 év múlva sokkal kevesebb munkásnak kell eltartania egy nyugdíjast. Innen pedig egyenes út vezet a járulékok emeléséhez, a nyugdíjak csökkentéséhez vagy a nyugdíjkorhatár emeléséhez. 

Japán sem áll jobban. A 2024-es termékenységi ráta 1,15 volt, és Fumio Kishida miniszterelnök szerint az ország a határán van annak, hogy a társadalmi feladatait teljesítse.  

De mi a helyzet Magyarországgal? Jól látszik, hogy a kormányzati ciklusok más-más nyomot hagytak a születési mutató alakulásán. A termékenységi ráta éves átlagos változást mutatja az 1. ábra a vizsgált kormányzati ciklusokban.   

Az MSZMP kormányok alatt még csak viszonylag enyhe, 0,3 százalékos éves csökkenést mutattak a statisztikák. Az Antall-kormány idején a demográfiai visszaesés felgyorsult, átlagosan évi 3,2 százalék volt. 

Az I. Orbán-kormány sikeresen állította meg ezt a drámai folyamatot, ám növekedést még nem tudtak elérni. A termékenységi mutató lényegében stagnált, éves átlagos változása -0,4 százalék volt. A Medgyessy/Gyurcsány/Bajnai korszakban pedig ismét gyorsult a demográfiai csökkenés üteme, a vizsgált mutató értéke -0,5 százalék volt.  

Az elmúlt 65 év nagy kormányzati ciklusai közül a termékenységi mutató javulását egyedül a II–V. Orbán-kormányok alatt láthattuk. Ekkor a termékenységi arányszám értékének éves átlagos növekedése 0,8 százalékos volt. 

Csak az fizet nyugdíjjárulékot, aki dolgozik is 

A termékenységi ráta mellett a második legfontosabb mutató a foglalkoztatottsági ráta. Hiába születik elegendő gyermek, ha felnőve nem lépnek be a munkaerőpiacra. Ennek fontosságát jól mutatja Olaszország és Románia példája. 

Olaszországban a foglalkoztatottsági ráta 2024-ben mindössze 67,1 százalék volt, szemben az EU 75,8 százalékos átlagával. Ez azt jelenti, hogy az egyik legalacsonyabb számú aktív munkavállaló tartja el az egyik legdrágább nyugdíjrendszert, amely 2036-ban a GDP 17,3 százalékát emészti majd fel.  

Nem véletlenül mondta az olasz pénzügyminiszter, Giancarlo Giorgetti: „Ezek a kegyetlen számok cselekvésre kell, hogy ösztönözzenek.” A közgazdasági logika egyszerű. Ha kevesen dolgoznak, ellenben sokan vannak nyugellátásban, akkor a finanszírozási mérleg tartósan negatív lesz. 

Románia is a szakadék felé tart. Ott a foglalkoztatottság 2024-ben 69,5 százalék volt, és az előrejelzések szerint a nyugdíjrendszer hiánya a GDP 5 százalékáig is emelkedhet a 2040-es évek közepére. A helyzet egyértelmű. Ha délkeleti szomszédunk nem tudja jelentősen növelni a foglalkoztatottsági mutatókat, a nyugdíjalap krónikus pénzhiányban fog szenvedni. 

És mi a helyzet Magyarországon? A számok világosan beszélnek. Az MSZMP kormányok idején nem mérték a foglalkoztatási mutatót, hiszen (elméletben, és részben gyakorlatban is) teljes foglalkoztatás volt. Így ott nem tudott változni a mutató értéke, ahogyan ez a 2. ábrán is látszik.  

Az Antall-kormány idején a foglalkoztatottság évente átlagosan 2,0 százalékkal esett (fontos megjegyezni, hogy csak 1992-től áll rendelkezésre összevethető mutató, így csak az utolsó két év átlagát mutatja az ábra), a Horn-kormány alatt pedig -0,2 százalékkal csökkent. A nyugdíjrendszer fenntarthatósága tehát mindkét rezsim alatt romlott.  

Az I. Orbán-kormány alatt fordult először pozitívra a mutató. Az évi 1,0 százalékos növekedés jelezte, hogy egyre többen kapcsolódtak be a munka világába. A Medgyessy/Gyurcsány/Bajnai időszak stagnálást hozott (a mutató értéke tizedesre pontosen 0,0 százalék volt), majd a II–V. Orbán-kormányok alatt a foglalkoztatottság ismét erősen emelkedett, átlagosan évi 1,3 százalékot. 

Ha a bérek értéke csökken, a nyugdíjas is veszít 

A nyugdíjrendszer harmadik, talán legfinomabban hangolt eleme a reálbér-változás. Hiába születik elég gyermek, hiába dolgoznak sokan, ha a befizetések vásárlóereje nem nő. Nemzetközi példák figyelmeztetnek arra, hogy ez nem elméleti probléma, hanem nagyon is húsbavágó valóság. 

Japánban 2024-ben a reálbérek ismét csökkentek, immár harmadik egymást követő évben. 2025 első felében is folytatódott a negatív trend. Júniusban már hatodik hónapja esett folyamatosan a fizetések vásárlóértéke.  

Kazuo Ueda, a japán jegybank elnöke nem véletlenül hangsúlyozta, hogy a gazdaság megerősítése érdekében elengedhetetlen, hogy Japán egészében növekedjen a termelékenység, hogy ez a reálbérek tartós emelkedéséhez vezessen. A helyzet világos. Ha a bérek nem nőnek, a befizetések értéke sem, ez pedig felborítja a nyugdíjrendszer pénzügyi alapjait. 

Az Egyesült Királyság sem áll sokkal jobban. Az elmúlt másfél évtizedben alig nőtt a reálbér. Az Office for Budget Responsibility előrejelzése szerint 2026–27-ben is közel zéró növekedés várható. A keresetek stagnálásának, ám a nyugdíjak folyamatos emelésének kombinációja azonban komoly fiskális kockázatot jelent az országnak. 

Vizsgáljuk most meg Magyarországot. A számok ezúttal is sokatmondóak. Az MSZMP kormányok alatt átlagosan évi 1,2 százalékkal nőttek a reálbérek. Az Antall-kormány idején azonban évi 1,3 százalékkal, a Horn-kormány alatt pedig még ennél is nagyobb mértékben, éves átlagban 2,2 százalékkal esett vissza a fizetések vásárlóértéke (lásd 3. ábra).  

A fordulat az I. Orbán-kormány idején jött, amikor évi átlagban 6,0 százalékkal nőtt a reálbér. A Medgyessy/Gyurcsány/Bajnai kormányok alatt a növekedés jóval szerényebb, mindössze évente 1,7 százalékos volt. A II–V. Orbán-kormányok viszont újra jelentős bérnövekedést hoztak, átlagosan 4,4 százalékot emelkedett a fizetések reálértéke minden egyes évben. 

Ki szolgálta legjobban a nyugdíjasokat? 

Melyik volt tehát a nyugdíjasok szempontjából a legjobb kormányzati ciklus? Mely gazdaságpolitikai gépezet működött a legjobban? Ezen kérdés megválaszolásához nem kell mást tennünk, mint a három kritikus alkatrész egyéni teljesítményét együtt, összességében vizsgálni.  

A nyugdíjak reálértékének a növekedése három tényezőtől függ. A születésszám alakulásától, a foglalkoztatási rátától, illetve a reálbérek bővülési ütemétől. Ha a három tényező együttes hatását vizsgáljuk, akkor 4. ábrán látható potenciális reálnövekedési ütemet kapjuk a nyugdíjak tekintetében.  

Az ábra alapján a magyar gazdaságpolitikák a nyugdíjak értékének hosszú távú alakulása szempontjából három csoportba sorolhatóak: csapnivaló, nem igazán jó, illetve kiváló.  

Az első csoportba az Antall és a Horn kormányok tartoznak. Ezek gazdaságpolitikája nagyjából hasonló mértékű csökkenését okozta volna a reálnyugdíjaknak hosszú távon. A zsugorodás mértéke éves átlagban rendre 6,4 és 7,4 százalékot mutatott.  

Abban nem volt különbség a két rezsim között, hogy minkét esetben mind a három vizsgált tényező (demográfia, foglalkoztatás, reálbérek) negatívan hatott a nyugdíjak alakulására. Az eltérés csupán annyi volt, hogy míg az Antall kormány idején e három faktor hatása közel kiegyensúlyozott volt, 

A második kategóriába az MSZMP és a Medgyessy/Gyurcsány/Bajnai kormányok tartoznak. Ezen kormányok gazdaságpolitikája hosszú távon a nyugdíjak reálértékének rendre 0,9, illetve 1,2 százalékos növekedését tette volna lehetővé. A foglalkoztatási mutató mindkét esetben stabil volt, az alacsony reálbérnövekedés pozitív hatását pedig a negatív demográfiai folyamatok csökkentették.  

Kiváló minősítést csak Orbán-kormányok kaptak, ők viszont mind kivétel nélkül. Az I. Orbán kormány, illetve a II.-V. Orbán kormányok gazdaságpolitikája a nyugdíjak szinte tizedesre azonos, rendre 6,6, illetve 6,7 százalékos reálnövekedését tették lehetővé hosszú távon.  

Mindkét rezsimet kiemelkedő reálbér-növekedés, és nagyon erős foglalkoztatottság-bővülés jellemezte. Különbség csak abban volt, hogy az első esetben a demográfia minimális negatív, míg a 2010 utáni kormányok esetében jelentős pozitív hatással volt a nyugdíjak reálértékének fenntartható növekedési ütemére.  

A cikk szerzője az MCC Gazdaságpolitikai Műhelyének vezetője, a BCE egyetemi docense.

Nyitókép: Katona Tibor/MTI/MTVA