Te is hallod az Úr suttogását a szívedben?

Egyértelműen kimondható, hogy a rendezés módjától és minden egyéb külső körülménytől függetlenül valamit nagyon eltalál az emberben a Részegek. Nem véletlen, hogy az orosz „új dráma” mozgalom egy ideje lengyel állampolgár tagja, Ivan Viripajev műve időről időre előkerül valamely színház jellemzően stúdiószínpadán, hogy aztán kíméletes kíméletlenséggel szembesítsen minket Isten elhagyásának a következményeivel.

Most is egyszerre fut a Budaörsi Latinovits Színházban és a székesfehérvári Vörösmartyban, és korábban szintén párhuzamosan játszotta a budapesti Katona és a Nemzeti. Pedig, hiába a nagyon erős alapanyag, több okból is kockázatos vállalás a színre vitele. A helyenként – de soha nem öncélúan, sokkal inkább életszerűen – vulgáris szöveg elriaszthatja a közönség egy részét; rendezői részről nagyon kell érezni a tempót, a színészek számára pedig alig van nehezebb feladat, mint hitelesen részeget játszani. A fehérváriaknak nem is sikerül maradéktalanul, a kísérlet kicsit olyan, mint a mesebeli okos lány esete, aki hoz is ajándékot a királynak, meg nem is; vannak felcsillanó pillanatok, de a ritmus gyakran kizökken, a női szereplők meg mintha nem találnák igazán a helyüket az előadás szövetében.

Annál inkább a férfiak, különösen a Márkot alakító Krisztik Csaba, aki a testét a leginkább uralva mégis a leglazábban esik szét a díszletül szolgáló „szivacsvályúban”, és a szürke bankáröltönyét lassanként kegyetlen őszinteségre cserélő Kricsár Kamillt is jelenetről jelenetre megrendítőbb nézni. 

Ők ketten, illetve a legénybúcsús társaság egy tagját játszó Andrássy Máté érzik a legjobban a viripajevi abszurd humorú szöveget is, amelyben a világ lassan tótágast áll: mintha a józanság lenne a módosult tudatállapot, de a részegek sem az alkoholmámort, hanem „a lét értelmét” keresik. És amely szövegben olyan tételmondatok szerepelnek, mint hogy „elvesztettük a kapcsolatot a realitással, azzal az igazi realitással, amiből itt minden igazából áll. És az összes törvényünk, az összes követelésünk, az egész elcseszett liberalizmusunk, az egész rohadt toleranciánk, az egész ostoba politikánk, az összes döntésünk, amit meghozunk – ez az egész mind a realitástól elszakadva zajlik. Mindezt úgy csináljuk, hogy nem érzékeljük a kontaktust a legfontosabbal. Meg egyáltalán – még azt se tudjuk, hogy létezik a legfontosabb”.

Ennek az eredményére, az európai civilizáció kiüresedésére, az őszinteség hiányából (is) adódó általános szeretetlenség fájdalmára mutat rá ez a darab, hol szigorúan, hol megengedőn vagy szentimentálisan („az élet az szeretet”). Mert éljünk bárhol a világon, tulajdonképpen mindannyian ugyanarra vágyunk: a nagy zaj közepette legalább egyszer meghallani az Úr suttogását a szívünkben.

Ivan Viripajev: Részegek. Vörösmarty Színház, Kozák András Stúdió. 
Rendezte: Bagó Bertalan. (Tizenhat éves kor alatt nem ajánlott.)

Nyitókép. Vörösmarty Színház/Mándi Emese