Miért fáj ennyire a Blokád, kedves baloldaliak? Tán csak nem azért, mert újraértelmezi a balliberális kánont?

A Magyar Mozgókép Fesztiválon tarolt a Blokád. Tősér Ádám alkotása besöpörte a legjobb játékfilm, a legjobb forgatókönyv (Köbli Norbert), a legjobb férfi főszereplő (Seress Zoltán), a legjobb női mellékszereplő (Tóth Ildikó), a legjobb operatőr (Nagy András), a legjobb vágó (Makk Lili) és a legjobb smink (Görgényi Réka) díjakat is. A film kiválóságát a mozikat elözönlő közönség után végre a szakma is elismerte.

Legalábbis a szakmának és a nagyközönségnek azon része, akik nem ideológiai szemüvegen keresztül nézték az Antall-kormány és a taxisok összefeszülését. Támadások ugyanis érkeztek, elsősorban Göncz Árpád megformálását kritizálták balról, illetve a fészbukos kultcsatatéren történelemhamisítással vádolták a készítőket. A viták a díjeső és a záróest furcsa incidense nyomán kaptak új lendületet. 

Magam többször is megnéztem a filmet, egyszer moziban a teljes hatás kedvéért (itt írtam róla), majd Netflixen, ahol kellemes meglepetésként a mai napig elérhető. Erős képiségű, korhű díszletekkel megkomponált utazás a félmúltba, van íve, van személyes drámája, van éle. Jó film, de a támadások nem is szakmai oldalról érkeztek, vagy legfeljebb színleg onnan. A bírálatok és habzó ellenérzések elsősorban ideológiai tőről fakadtak. 

A Blokád hangsúlyozottan játékfilmes jellege dacára ugyanis komoly emlékezetpolitikai súllyal bír.  A maga – olykor túlzó, olykor fiktív vonásokkal megfestett módján – szembesít a rendszerváltás utáni történetünk egyik legmegosztóbb eseménysorával. A Blokádot érő baloldali kritikák e motivációra reflektálnak elkeseredetten, ugyanis az első szabadon választott kormány, 

Olyan balliberális narratívába illeszkedtek eddig a közbeszédben, amit most nagyon kényelmetlen felülvizsgálni.

A Blokád „bűne” a tabudöntés, elsősorban Göncz Árpád tevékenységének, személyiségének új megvilágítása, a gondosan kimunkált Árpi bácsi-féle, jóságos, joviális, bölcs elnökimázs felülírása. És miért fáj ez még most is? Miért élnek még ezek az emlékezetpolitikai dogmák? Miért nem lehet új narratívába helyezni az MDF-et megbuktatni szándékozó taxisblokádot?

A napokban kiváló történészekkel folytattunk eszmecserét arról, hogy történelem-e a rendszerváltás. Magunk mögött hagytuk-e '89-90 izzó időszakát, és lezártuk-e az átmenetet. Beszélgetőtársaim egyöntetűen úgy vélekedtek, hogy 

Amíg az átmentett elit számos szegmensben, a felsőoktatásban, az irodalomban vagy épp a filmművészetben meghatározó tényező lehet, és újratermeli önmagát, addig nem lehet befejezettnek nyilvánítani a rendszerváltást. Addig a Blokád köré blokádot fognak vonni.

Ez viszont annak a jele, hogy ha lassan, ha komótosan is, de mégiscsak haladunk valamiféle változás felé.

Nyitókép: MTI/Balogh Zoltán