Itt a lista: ők válthatják ma le Erdoğant!

Megérteni Törökországot-sorozatunk harmadik, egyben utolsó részében a választáson induló török pártokkal és elnökjelöltekkel foglalkozunk. A török gazdaságról szóló első részt itt, a Törökország választási földrajzáról szóló második részt itt olvashatja el.

***

Orbán Viktor és Recep Tayyip Erdoğan választási helyzete hasonlít is, meg nem is. Törökország választási rendszere a felszínen szinte tisztán arányos: az ország 81 tartománya népességétől függő számú képviselőt delegál a 600 fős ankarai parlamentbe, akikről tisztán listás választáson döntenek a törökök. Van ugyan a rendszerben egy súlyos korlátozó elem, a 7 százalékos bejutási küszöb (ami korábban még magasabb, 10 százalék volt); ezt azonban könnyen meg lehet kerülni azzal, hogy a pártok szövetségben indulnak, mert ez esetben akkor is megkapják a nekik járó mandátumokat, ha a küszöb alatt végeznek. Ehhez elég, hogy a szövetség átvigye a küszöböt, ami számukra is 7 százalék.

Így az Erdoğan elnök vezette Igazság és Fejlődés Pártja (AKP)

Az elnökválasztás ugyanakkor más tészta: a rendkívül töredezett török pártrendszerben – csak a mostani választáson több mint húsz, egymással részben összeegyeztethetetlen értékrendet valló formáció indul – igen könnyű volt Erdoğannak kiemelkednie a sok-sok kis párt elnökjelöltjei között. Ez most változik: a parlamenti választáson három nagy szövetség indul ugyan, de csak az AKP és a legnagyobb ellenzéki párt, a Köztársasági Néppárt (CHP) állít elnökjelöltet, a kurd baloldali Népi Demokrata Párt (HDP) vezette blokk az ellenzék vezérét támogatja.

Így két elhanyagolható támogatottságú kevéssé jelentős jelöltet, a balközép Muharrem İncét – aki ugyan a hét végén róla megjelent, állítása szerint deepfake szexvideók miatt kiszállt a versenyből, de ezt túl későn tette meg, ezért a szavazólapokon ma rajta van – és a szír menekültek erőszakos visszatelepítésével kampányoló szélsőjobboldali Sinan Oğant leszámítva egy az egy ellen felállás lesz az elnökválasztáson, ami Erdoğan számára már közel sem olyan komfortos helyzet.

Ők a kormánypárti szövetség

Az AKP vezette kormánypárti blokk három parlamenti és három parlamenten kívüli pártot tömörít, és Népi Szövetségnek hívják. A 600 fős parlamentben 285 mandátummal bíró, jobboldali AKP mellett az Erdoğan kormányát jelenleg is támogató ultranacionalista Nemzeti Akciópárt (MHP) adja a szövetség másik pólusát, emellett a muszlim nacionalista Nagy Egységpárt (BBP) parlamenti erő még a szövetségben a maga egy képviselőjével. A három parlamenten kívüli erő közül egy, az Új Jólét Párt (YRP) szintén török muszlim nacionalista formáció, a Szabad Ügy Pártja (HÜDA PAR) kurd iszlamista, a Demokratikus Balpárt (DSP) pedig szociáldemokrata.

Az AKP az 1998-ban megszűnt Jólét Párt (RP) iszlamista-nacionalista bázisát bővítette a jobbközép felé, ezáltal egyszerre tudja elhozni Belső-Anatólia legkonzervatívabb választókerületeit, illetve a jobbközép felé billenő városiasabb területeket is.

A Népi Szövetség a Törökország évszázada (Türkiye yüzyılı) mottó alatt indul, a választási stratégia lényege a fókusztágítás: az elmúlt évek gazdaságpolitikai sikertelenségét igyekeznek egyrészt a sikeres múlttal (Erdoğan alatt vásárlóerő-paritáson háromszorosára növekedett az ország egy főre jutó GDP-je), másrészt a fényes jövővel (csillogó infrastrukturális fejlesztések garmadájával és modern, török hadiiparra támaszkodó hadsereggel) elfedni.

Konkrét ígéretük a jelenleg is fennálló, rendkívül népszerű rezsitámogatási rendszer fenntartása. Emellett idén 319 ezer, de összesen 650 ezer lakást építenének a nagy februári földrengések áldozatainak;

és gátat szabnának a lakásárak és bérleti díjak emelkedésének. Kampánytéma a külpolitika is: Erdoğanék a török költségvetést és a munkaerőpiacot terhelő szír menekültek hazatelepítését ígéri, a térségbeli kapcsolatok javítását és a kurdokkal, valamint a gülenistákkal szembeni további eredményes küzdelmet. Hangsúlyozzák emellett azt is, hogy ellenállnak az LMBTQ-nyomásnak.

A kormánypárti szövetség természetesen Erdoğan elnökjelöltségét támogatják. Emellé a szlogen a „megfelelő ember a megfelelő időben” („doğru zaman, doğru adam”): Törökország évszázadát csak Erdoğan hozhatja el. Az elnöknek a szövetségen kívüli támogatója nincs, viszont a kiesett elnökjelölt, Muharrem İnce a CHP vezetésével fennálló konfliktusai miatt nem szólította fel néhány százaléknyi támogatóját arra, hogy szavazzanak az ellenzéki jelöltre. Mivel İnce szavazói kritikusak a legnagyobb ellenzéki párttal szemben, közel sem biztos, hogy az immáron kurd és jobboldali erőkkel is összefogott CHP ellenében egy részük nem húzza be protestszavazóként mégis Erdoğanra az ikszet. Az elnök emellett az elmúlt választások tanúsága szerint népszerűbb pártjánál.

Ők az ellenzéki szövetség

Az ellenzék példátlanul széles körben fogott össze idén Erdoğannal szemben. Mind győzelmük lehetőségét, mind a tömeges szavazólemorzsolódás kockázatát az hordozza magában, hogy gyakorlatilag összeegyeztethetetlen ideológiájú pártok álltak össze. A Nemzeti Szövetséget a legnagyobb ellenzéki párt, a 134 mandátummal bíró balközép kemalista CHP vezeti, de második ereje rögtön az a magát jobbközépként meghatározó Jó Párt (İYİ), amelynek vezetése és tagsága javarészt a most Erdoğannal szövetséges szélsőjobboldali MHP-ból, kisebbrészt pedig a CHP-ból érkezett. E két párt koalíciója az isztambuli és az ankarai polgármester-választásokon sikeresen debütált, láthatólag jobbról és balról is lefedték a politikai közép választóit – de Törökország két leggazdagabb és legvilágibb városában egészen mások a szavazói attitűdök, mint Belső-Anatóliában, márpedig a győzelemhez alaposan bele kellene harapni az AKP hagyományos vadászterületébe.

Emellett összefogott két kisebb parlamenti párt, a jobbközép liberális Demokrata Párt (DP) és az iszlamista konzervatív Boldogság Párt (SP), illetve fontos szerepet játszhat Törökország „kiábrándult fideszeseinek” megszólításában két olyan törpepárt, amelyet Erdoğan volt miniszterei alapítottak. A Demokrácia és Haladás Pártot (DEVA) Ali Babacan volt gazdasági államtitkár, EU-s főtárgyaló, külügyminiszter és miniszterelnök-helyettes – nagyjából a török Navracsics Tibor – jegyzi, a Jövő Pártot (GP) pedig Ahmet Davutoğlu volt külügyminiszter és miniszterelnök, az AKP volt elnöke. Kívülről ezt a hatpárti szövetséget egy sor párt támogatja még, köztük három szélsőbaloldali kommunista párt, a Török Munkáspárt (TİP), a Török Kommunista Párt (TKP) és a Népi Felszabadítás Pártja (HKP).

A török ellenzéki összefogásban tehát jelen van

és akkor a kurd baloldalról még nem is beszéltünk. Ez matematikailag természetesen elég lehet a győzelemhez, ha a parlamenti rendszerre való visszaállás, a demokrácia és az Erdoğan-ellenesség ígérete kellőképpen motiválja mindezen választókat arra, hogy erre a vegyesfelvágottra szavazzanak – de egyelőre még kérdés, hogy érdekel-e bárkit az úgynevezett jogállamiság Belső-Anatóliában.

A Nemzeti Szövetség szlogenje nemes egyszerűséggel az, hogy „ígérem neked” („sana söz”), melyet mindenféle konkrét ígéretek követnek az elnökjelölt képével ellátva – így próbál az ellenzék a rendszerből az összeegyeztethetetlen ideológiákat kikapcsolva egységet demonstrálni és kívánatos alternatívát felmutatni. A kucsfontosságú ígéret az infláció kapcsán megegyezik Erdoğanéval, két éven belül egyjegyű inflációt csinálnának – de jelzik, visszatérnének ennek érdekében az ortodox gazdaságpolitikához. Emellett azt is ígérik, hogy a jogállamiság visszaállításával majd több nagy hozzáadott értéket előállító külföldi befektetés érkezik az országba, és több százezerrel megnövelik az egészségügyi dolgozók létszámát.

A külpolitikát egy konkrét ígéreten keresztül fogják meg: azt ígérik, rendbehozzák a kapcsolatokat a Nyugattal, melynek eredményeképpen a törökök hónapokkal hatalomra kerülésük után vízummentesen utazhatnak majd a schengeni övezetbe. A szíriai menekültek kapcsán ugyanazt ígérik, mint Erdoğan. A lakáspolitika fontosságát érezve – túl a földrengésben megsemmisült házak újjáépítésén – ezen a területen igen konkrét javaslatokkal hívják ki Erdoğant: megtiltanák az ingatlanok külföldiek részére történő eladását addig, amíg a lakásválság meg nem szűnik Törökországban, a minimálbér 20 százalékán rögzítenék a szociális bérlakások lakbérét, és megnégyszereznék öt év alatt a bérlakásállományt.

Az ellenzék közös elnökjelöltje a CHP elnöke, a 74 éves Kemal Kılıçdaroğlu, aki 21 éve parlamenti képviselő, és 13 éve vezeti pártját. A jelölt

akik emiatt ezen a választáson akár tömegesen le is szavazhatnak ősellenségükre, a világi kemalista baloldalra. A kurdok viselkedése már csak azért is izgalmas kérdés, mert a legnagyobb kurd párt, a Demokrata Néppárt (HDP) vezetése beállt Kılıçdaroğlu mögé, és nem indít ellenjelöltet. Teljességgel megjósolhatalan, követi-e őket a kurd bázis a kurdoknak a múltban oly sokat ártó kemalisták oldalára, ahogy az is, hogyan reagálnak a Jó Párt jobboldali-szélsőjobboldali választói a kurdok jelenlétére. Ha igen, akkor Kılıçdaroğluról is elmondható lesz, ami Erdoğanról: hogy népszerűbb lesz, mint az általa képviselt pártok.

Ők pedig a királycsináló kurdok

A Törökország délkeleti részén élő kurdok politikai formációi közül jellemzően mindig kiemelkedik egy, amelyik épp nincs betiltva. Ez most épp az 56 mandátummal bíró HDP, amely a baloldali Munka és Szabadság Szövetséget vezeti. Ez a szövetség ideológiailag teljesen tiszta: török zöld, baloldali és szélsőbaloldali pártok fogtak össze a szintén baloldali kurd párttal, s hivatalosan az egyébként Kılıçdaroğlu elnökjelöltségét támogató TİP is ebbe a szövetségbe tartozik.

A kurd párt választási ígéretei azért fontosak, mert ellenzéki győzelem esetén Kılıçdaroğlunak, parlamenti többség nélküli Erdoğan-győzelem esetén pedig a regnáló elnöknek szabhatják feltételül, hogy a külső támogatásért cserébe valósítsanak meg belőlük néhányat. A földrengés áldozatai között a Munka és Szabadság Szövetség azonnal kiosztaná az összes üresen álló lakást és a szociális bérlakásokat. A klasszikus baloldali ígéretekben (egészségügy, oktatás, munkásjogok), illetve a parlamentarizmus visszaállításában is egyetértenek az ellenzékkel, viszont prominens helyen szerepelnek programjukban a kurd jogok, és nyíltan LMBTQ-pártiak – ők kimondják azt, amiről az ellenzéki összefogás jól felfogott saját érdekében nem beszél.

A török ellenzék tehát azzal próbálkozik, ami Magyarországon nem sikerült – ugyanakkor a magyarral összehasonlíthatatlan, annál messze rosszabb török gazdasági helyzet és a szövevényes választási földrajz, melyekről az elmúlt napokban írtunk,

Ehhez hozzájárul az, hogy ők az elnökjelölt személyével – a magyar ellenzékkel szemben – kifejezetten biztonsági játékot játszanak, hátha egy jellegtelen, senkit meg nem bántó bürokrata sikeresebb lesz egy zavart messiásnál.

Nyitókép: MTI/EPA/Erdem Sahin