Vitára hívom Tordai Bencét

A vita a demokratikus politika alapja. A demokrácia egyik legnagyobb gyengesége éppen az, hogy a vita elemében könnyen kiüresednek a szavak és az értelmetlenség látszatát borítják minden politikai nézeteltérésre. Ezt nem hagyhatjuk. Tordai Bence évek óta úgy beszél az Országgyűlésben, mintha számára teljesen közömbös lenne, hogy mit jelentenek az általa kimondott szavak. Őt szemmel láthatólag még az sem zavarja, ha kijelentései egyáltalán nem jelentenek semmit.

Nem képviseletre, nem vitára van szükség, hanem cintányéros majmokra és akrobatákra, akik hallatlan bájjal tudnak nekivetődni a közmédia ajtajának. Ez nem politika, hanem a politika megcsúfolása. A médiatudományban az ilyen mutatványokat hívják áleseménynek.

Tordai Bence legújabb fellépésén úgy tűnt, mintha állítana valamit. Azt mondta az Országgyűlésben, hogy a Fidesz a „nácivá vált” Carl Schmitt politikai gondolkodását követi, amely a „mi” és „ők” meghatározásáról szól és egy olyan háborúban teljesedik ki, amelyben már minden megengedett. Ezek után szégyenletes lenne, ha a képviselő úr nem lenne hajlandó nyilvános vitában is megvédeni állításait és kifejteni, hogy miért tartja problémásnak Carl Schmitt életművét, mit gondol politika és háború különbségéről, hogyan határozza meg a politikai tudás helyzetét és szerinte kinek kell döntenie a közösség életét érintő dolgokról. Ezekkel a kérdésekkel már Alkibiadészt is zavarba lehetett hozni. Csakhogy ő, bármilyen elveszett talentum és romlott gyümölcs is volt, nem tért ki a feltett kérdések elől.

Felszólítom Tordai Bencét, hogy álljon ki velem vitára és tisztázzunk három kérdést! Mindhárom szorosan összefügg a parlamenti beszédével, ezért nem mondhatja, hogy csapdát állítok neki vagy csőbe akarom húzni.

1. Az első kérdés, hogy mit tartsunk elfogadhatatlannak Carl Schmitt életművében? Schmitt barát-ellenség logikáját olyan baloldali gondolkodók tartják a demokratikus politika alapjának, mint Chantal Mouffe és Ernesto Laclau. Ők is nácik lettek Schmitt olvasásától? Vagy Slavoj Žižek, aki szerint Schmitt jelentheti az ellenszert a neoliberálisok „posztpolitikai konszenzusával” szemben. Žižek is náci? Vagy a „kivételes állapotot” tartja veszélyesnek Tordai Bence? A koronavírus-járvány alatt éppen ő vádolta a kormányt „totojázással” és „töketlenkedéssel”. Nem kívánom neki, hogy egy sikátorban találkozzon össze a konstitutív hatalom nosztalgikusaival. Meddig várjunk a szakértői vélemények alapján felfüggesztett politika kritikájára, kedves Tordai Bence? Sok mindent megmagyaráz, hogy ön Giorgio Agamben művei helyett a 444-et és a Telexet szokta olvasni. Isten óvja Magyarországot az ilyen politikusoktól! Az első kérdés tehát: mi Tordai Bence problémája a barát és ellenség szembeállításán alapuló agonisztikus politikával, amely a kortárs baloldali gondolkodók egyik fő témája? Milyen kritikája van a kivételes állapottal kapcsolatban?
2. A második kérdés, amit tisztáznunk kell, hogy a német terrorturizmus parlamenti szószólója, Tordai Bence tulajdonképpen mit gondol az antifasizmusról. Elmondása szerint minden politikus erkölcsi kötelességének tartja az antifasizmust. Ez szép! Épp csak azt nem határozta meg, hogy nézete szerint mit jelent az antifasizmus és mit tart fasizmusnak. Aki gyanakvással szemléli a barát és ellenség megkülönböztetését, annak még gyanakvóbbnak kell lennie az ilyen aszimmetrikus szemantikai oppozíciós struktúrákkal szemben. Ha nem rögzítjük az ellentét jelentését, akkor bármilyen konfliktusnak teret adhat. Vagy Carl Schmitt az egyetlen, akitől e tekintetben tartanunk kell, és az antifasizmus minden probléma nélkül szentesítheti a jogellenes erőszakot Budapest utcáin? Tordai Bence határozza meg az antifasizmus fogalmát és a vita során védje meg definícióját! 
3. Végül a harmadik kérdés így szól: miben áll a háború politikai jellege Tordai Bence szerint és mi következik ebből az emberi együttélésre nézve? A képviselő úr azt állította az Országgyűlésben, hogy a schmitti politika szabálytalan háborúhoz vezet, amelyben minden norma semmissé válik. Ezzel szemben én azt állítom, hogy Carl Schmitt iszonyodott a korlátlan megsemmisítőháborútól (Vernichtungskrieg), egyrészt emberi alapon, másrészt, ahogy zsidó tanítványa és vitapartnere, Jacob Taubes kifejti, azért is, mert egy ilyen korlátlan háború az ellenség megsemmisítése révén éppen a politikait konstituáló alapvető megkülönböztetés lehetőségét számolja fel. A barát és ellenség különbsége abban a pillanatban tűnik el, amikor az ellenség már nem állandó viszonyítási pontként jelenik meg, hanem megsemmisítendő célponttá válik. Tordai Bence tegye világossá, hogy Carl Schmitt melyik művében olvasott arról, hogy a politika a korlátlan háborúban teljesedik ki és vitánk alkalmával állítsa szembe érveimmel a saját felfogását politika és háború kapcsolatáról.

Érdeklődéssel várom! Mindössze ennyiről lenne szó. Három viszonylag egyszerű kérdést fogalmaztam meg, melyekre egy politikával foglalkozó embernek kell hogy legyen saját válasza, különösen akkor, ha az ország egész nyilvánossága előtt beszél ezekről a kérdésekről.

Ha Tordai Bence lefegyverzi az érveimet egy személyes és nyilvános vitában, minden pontban el fogom ismerni az igazát és meghajlok a felkészültsége előtt. Ha viszont nem képes fogalmilag megragadni az Országgyűlésben általa felvetett kérdéseket, akkor mindössze annyit várok tőle, amire még a gőgös Alkibiadész is képes volt: ismerje el, hogy nem rendelkezik tudással a politikai közösséget érintő legfontosabb kérdésekről és vonuljon el tanulmányozni a klasszikusokat. Ezt a kihívást intézem tehát a provokátorok gyöngyéhez.

Ne legyen gyáva, képviselő úr! Ne térjen ki a páratlan lehetőség elől, hogy egy valódi vitában is megvédhesse szavai komolyságát!

A szerző eszmetörténész

(Nyitókép: MTI/Kovács Attila)