Hogy ne legyünk apák nélküli társadalom

Annyiszor mondtuk, hogy közhellyé vált az apa nélküli társadalom fogalma. Persze mint minden más közhellyel, ezzel is éppen az a baj, hogy igaz, így nem intézhetjük el a problémát annyival, hogy legyintünk egyet, mondván, már hallottuk, tudunk róla.

mert hamarosan akkora bucka keletkezik a nappali közepén, amekkorát kikerülni nem lehet, és felbukik benne az egész család.

Hasonlóképpen unalomig ismételt az a statisztika – hivatkozást még sosem láttam, de félek tőle, hogy a valóságot rémisztően pontosan tükrözi –, amely szerint egy átlagos édesapa a kötelező körök mellett naponta mindössze nyolc percet tölt a gyermekeivel.

Ennyi a minőségi idő, amit már nem az „induljunk már, megint elkésünk, hol a másik cipőd?!” világa tölt be, hanem a közös játék, a beszélgetések, a meseolvasás, illetve ezekből egy vagy még annyi sem – nyolc percbe egy tisztességes babázás vagy játéksztráda-építés aligha fér bele.

s már alig vannak, akik fürdetésre hazaérnek. És hiába áltatjuk magunkat azzal, hogy mindez a körülmények eredménye, a feladatok, a munkahely, a főnök, a kötelesség meg még a nagybevásárlás és az egyéb ügyintézés is.

Igen, döntés kérdése. A jelenlétünk családunk, gyermekeink mindennapjaiban sokkal fontosabb, mint bármi más feladat, amit el kell végeznünk. Abból, ha ezt a fontossági sorrendet felrúgjuk, több kín és szenvedés származik, mint gondolnánk. Nézzünk csak körül tágabb ismeretségi körünkben, és látni fogjuk. A jó hír, hogy a megoldást ugyanazok hozhatják el, akik a problémát okozták: mi magunk.

Minden reggel döbbenten látom az óvoda előtt azokat az apukákat,

hogy bevigye a gyereket, átöltöztesse, gondoskodjon róla. Ők addig kint mobiloznak a kocsiban, és a biztonság kedvéért járatják a motort abban a negyedórában is, mit nekik környezeti felelősségvállalás… Nem értem, miért nem vágynak arra, hogy inkább jelen legyenek gyermekeik életében. Az apa feladata sokkal több és szebb annál, mint hogy biztosítsa a márkás autót, amiben a gyerek az ovihoz érkezik.

A minap viszont elég sokan összegyűltünk a Süni csoportban, édesapák a gyermekeinkkel, hogy együtt készítsünk meglepetést anyák napjára. Kihívást jelentettünk persze a végtelenül türelmes óvónőknek a kézműveskedésnek aligha nevezhető botladozásainkkal, de az élmény, amiben a gyermekeinkkel együtt osztoztunk – éppen azért, mert velük közösen merítkeztünk meg benne –, óriási volt.

Holott nem történt semmi rendkívüli, csak odaültünk melléjük, és volt egy izgatott összekacsintás, hogy közös próbálkozásunkból majd anyának származik örömkönnyes mosolya. S amíg mi belefeledkeztünk a régi technikaórák emlékeit felidéző ragasztópisztoly használatába, addig ők lelkesen vagdosták körbe a szívecskéket, hogy legyen mit felragasztani az üdvözlőlapra. (De azt hiszem, az ünnepség előtt több műhelytitkot nem szabad elárulni.)

Már az is elég, ha több figyelmet fordítunk arra, hogy minél gyakrabban együtt étkezzen a család. Teret adunk egymásnak, a beszélgetésnek, a rá- és felismeréseknek. Például annak, hogy nekünk ott van a helyünk a családi asztal mellett.

Sok szó esett a mögöttünk álló tizennégy hónapban a békéről és annak fontosságáról. Ha békét akarunk magunk körül, ha békét akarunk a világban, ha kicsit is jóra akarjuk fordítani közös sorsunkat, többet kell játszanunk a gyerekeinkkel. Ennél nagyszerűbb orvosságot elképzelni sem tudok. 

Nyitókép: Shutterstock